T. Bereczki Ibolya (szerk.): GYERMEKVILÁG MAGYARORSZÁGON (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

JÁTSZANI IS ENGEDD... GYERMEKJÁTÉKO

K A kisgyermek első játszóhelye a lakóház szobája volt. Az ágy, a kemence mögötti kuckó, a kanapé, a szoba földje egyaránt játéktérként szolgált. Ahogy növekedett, ismerte meg, és foglalta el előbb az udvart, ahol játszótársai lettek a kiscsirkék, a kutya, cica, kisbárány. Az iskoláskorú kisleányok és fiúk fokozatosan fedezték fel környezetüket, s játszóhelyeik lettek a szélesebb utcák, a közeli dombok, erdők. Alkalmi játszóhelyek voltak a libapásztorkodó gyermekek számára a faluvégi gyepek, és aratás után a búzatarló. Különösen kedvelték a vízpartokat, ahol homokozni, agyagozni, vagy növényekből, termésekből különböző játékszereket lehetett készíteni, a vízen pedig tutajt, csónakot, vitorlást úsztatni. A játék fontos színtere volt és maradt napjainkig az óvoda és az iskola. Az óraközi szünetekben és a tanítás előtti időszakban a leányok énekkel kísért körjátékokat, a fiúk sportszerű játékokat játszanak. A játékok jelentős részét maguk a gyermekek alkották meg, amellyel környezetüket utánozták, megfigyelőkézségüket, kézügyességüket fejlesztették. A játék elkészítése és a vele való játék egymással szorosan összefüggött. Nem a kész játékszer volt a fontos, hanem az, hogy „én megcsinálom", „én csináltam". A szülők, nagyszülők gyakran úgy játszottak a gyermekekkel, hogy közben csutkababát, kisszekeret, bölcsőt, fakardot vagy ízik hegedűt formáztak számukra. A felnőttek által készített játékok túlnyomó többsége kicsinyített munka- vagy használati eszköz volt, a játék maga is a gyermek munkára nevelődését szolgálta. A hagyományos falusi életrendben ismeretlen volt a játék megvásárlása, hiszen boltban, üzletben ritkán jártak, s akkor is csak „sóra, paprikára" költöttek. Vásárolt ajándékot csak ritkán kapott a gyermek, ez többnyire búcsú- vagy vásárfia volt, leginkább valamilyen csemege, cukorka, lépesméz. Búcsújáró helyekről emlékbe vitt tárgyak között találunk lányoknak ajándékozott feliratos kiskorsót, mézeskalács olvasót, ami egyben játékszer is volt. Az eszközös gyermekjátékok mellett a magyar gyermekfolklór hihetetlen gazdagsága figyelhető meg a 20. század során, a legkisebb gyermekeknek énekelt bölcsődalok, a ringatók, hintáztatók számtalan variánsát jegyezték le a gyűjtők. A GYERMEK ÉS AZ ISKOLA Magyarországon az ezeréves múltra visszatekintő alapfokú oktatás a kolostorokban kezdődött el. A falusi gyermekek a plébánost ülték körül, hogy megtanuljanak olvasni, énekelni, közreműködni az egyházi szertartásokon. A 16. századtól kezdve a falusi „kisiskolákba", népiskolákba katolikus és protestáns, szegény és módosabb, jobbágy és kisnemes származású, helybéli és a távolabbi falvakban lakó gyerekek egyaránt jártak, ahol a legfőbb tantárgy még sokáig a hittan, az olvasás és az ének volt. A 18. században új nevelési eszmény született, mellyel a hasznos ismeretek elsajátítása lett az oktatás fő célja. A városokban és a mezővárosokban bevezették a számtan tanítását, melyre a kereskedelemben és a kézműiparban egyaránt szükség volt. A falusi iskolák számára olyan tankönyvek jelentek meg, melyekből a fiúk a hasznos mezőgazdasági ismereteket tanulhatták meg. A lányokat már nemcsak édesanyjuk irányította a háztartási ismeretek megszerzésében, hanem a tanító felesége is bekapcsolódott képzésükbe. Tanultak tőle többek között takarítani, varrni, kötni, hímezni, szappant főzni, gyertyát mártani, ecetet készíteni, olajat ütni. Az 1868-ban elfogadott népoktatási törvény korszakos jelentőségű volt Magyarország történetében, mely sok nyugat-európai országot megelőzve rendelte el a tankötelezettséget. Ettől kezdve kötelező volt minden gyermeknek 6-tól 12 éves korig nyilvános elemi népiskolában tanulni. Akik nem folytatták tanulmányaikat magasabb iskolában, három évig ismétlőiskolába jártak. Az oktatási intézményeket évszázadokon át az egyházak tartották fenn, a 19. század végétől kezdve azonban már a községeknek is feladata lett a alsófokú iskolák működtetése. A falusi iskolaépületek a templom mellett, mindenhol a falu közepén álltak. Kisebb településeken külső megjelenésükben a 20. század elejéig semmiben sem különböztek a falu paraszti épületeitől. Az iskola épülete évszázadokon át nemcsak a tanulás helyszíne, de egyben a tanító lakása is volt. A törvény maradéktalan végrehajtását több tényező akadályozta. Kevés volt az iskolák száma, s gyakran nagy távolságra estek a lakóhelytől. Sok helyen az osztatlan iskolaszobában egyszerre nyolcvanan is szorongtak. A szegény családok nem tudták fizetni a tandíjat, a gyerekeknek nem jutott megfelelő ruha és cipő. Az iskolától való távolmaradás legfőbb oka azonban kétségtelenül az volt, hogy a gyerekeknek dolgozniuk kellett a családi gazdaságban. A hat osztály számára a tanítás egyetlen tanteremben zajlott, melynek berendezése igen egyszerű volt. A tanító asztala emelvényen állt, szemben vele az iskolapadok. Az asztalon a Biblia, tankönyvek és énekeskönyvek, tintatartó, tollak, kréta, s a fenyítés és a mutatás eszköze, a mogyorófa pálca, a falon a kereszt, az uralkodó képmása, szemléltető képek, térképek. A gyerekek írni és számolni a fekete írótáblánál és a golyós számolótáblánál tanultak, vagy a magukkal hozott palatáblán palavesszővel gyakoroltak. A tanítási idő faluhelyen a munkák miatt többnyire októberben kezdődött, és április végéig tartott. Általában egy hétközi szünettel hétfőtől szombatig, naponta 8-tól 16 óráig jártak a gyerekek az iskolába. A kötelező népoktatás törvénye az 1920-as 1930-as évekre érlelte meg gyümölcseit, amit az analfabéták számának csökkenése jelez. 1910-ben a 7 éven felüli lakosság 69%-a, 1920-ban 87%-a, 1930-ban 91%-a, 1941-ben 94%-a tudott olvasni és írni. A második világháború befejezése utáni rendelkezések átalakították az iskolarendszert. Az 1945-46. évi tanévtől minden 6-14 éves gyerek számára általánossá vált az egységes, általános alapműveltséget nyújtó képzés a nyolcosztályos általános iskolában. 1949-ben az országgyűlés megszavazta az iskolák államosítását. 1989 után sokszínűvé vált a magyar oktatási rendszer mind tartalmában, mind szerkezetében. Újra működtetnek iskolát egyházak, alapítványok, társadalmi szervezetek és magánszemélyek. Napjainkban, amikor az iskolás gyerekek előtt a számítógép segítségével kitágul a világ, és minden képzeletünket felülmúló mennyiségű ismeret birtokába juthatnak, amikor percek alatt teremthetnek kapcsolatot távoli országok, földrészek diákjai az interneten keresztül, nem könnyű magunk elé képzelni a régi iskolát, a hidegben, sötétben tarisznyájukkal hegyeken, völgyeken át bandukoló kisdiákokat, s megérteni, milyen volt életük ötven, száz, vagy annál is több évvel ezelőtt. A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN Boldog gyermekkor! - mondják a felnőttek. Felhőtlen, gondtalan gyermekvilág! - emlékeznek idősebbek, fiatalabbak egyaránt. S valóban, ha a sokféle gyermekjátékot látjuk, az önfeledten játszó kislányokat és kisfiúkat figyeljük, s a népviseletbe öltözött, táncoló, éneklő gyermekeket nézzük, úgy gondoljuk, hogy őket soha nem érintették, érinthetik a világ gondjai, nem perzselhetik őket forradalmak tüzei, háborúk lángjai, nem érhetik őket a történelmi sorsfordulók viharai. Pedig a történelem sokszor átlépte a falu, a város határát, megbolygatta, felborította, átformálta a közösség életét, megpecsételve ezzel a gyermekek sorsát is. Azt pedig, hogy a viharokat legtöbb esetben átélték, és a csapásokat méltósággal viselték, többek között annak a láthatatlan családi és közösségi összetartó erőnek is köszönhették, ami a falusi és kisvárosi közösségek életformáját évszázadokon keresztül meghatározta. Ebben a szigorú rend szerint működő közösségben élték valóban gondtalan gyermeki életüket, de ebben ismerték meg az emberi tragédiákat is. Itt találkoztak először a betegségekkel, a halállal. A mesék világából tudták meg, hogy vannak jó és gonosz királyok, s szinte természetessé vált, hogy léteznek gyilkoló, de életeket is mentő bátor katonák. Az egyházi szertartások rendje egyfajta fegyelemre tanította meg a gyerekeket, a bibliai történetek szereplőinek élete, a hősök, a mártírok, a szentek tettei példaképül szolgáltak. A szent élet, a hősiesség, az önfeláldozás tovább formálta jellemüket, erőt és tartást adott, hogy elviseljék azokat a nehéz pillanatokat, amikor a történetelem belépett az ő saját, egyéni életükbe is. Eltűrői, szenvedői lettek, olykor pedig alakítóivá is váltak a történelem sorsfordító eseményeinek. A kiállítás egyik képén látható kislány hat éves volt 1914-ben, az I. világháború kezdetén, amikor édesapja bevonult katonának. Szülei hétrőlhétre írtak egymásnak. Az egyik a faluban történtekről, a másik a front eseményeiről. Az apa 1915-ben elesett a fronton. A kislány hadiárva lett. Mikor felnőtt, férjhez ment, és két fiúgyermeket hozott a világra. Férje a II. világháborúban elesett. Az ő gyermekei is hadiárvaként nőttek fel. Az I. világháborút követő trianoni békekötés következményeként 1920-ban Magyarország elvesztette területének kétharmad részét. Jelentős magyar lakosságú területek kerültek Szlovákiába, Ukrajnába, Ro7