T. Bereczki Ibolya (szerk.): GYERMEKVILÁG MAGYARORSZÁGON (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

GYERMEKVILÁG MAGYARORSZÁGON Kiállításunkon a magyarországi gyermekkultúrát állítottuk reflektorfénybe, Szeretnénk megmutatni, hogyan éltek a falusi gyerekek száz esztendővel ezelőtt, mivel játszottak, hogyan nevelődtek bele a paraszti munkába, s miként szórakoztak. A 19. század második felétől napjainkig fényképekkel és a kiállított tárgyakkal jelenítjük meg a falusi és mezővárosi gyermekélet legfontosabb fordulópontjait, és azt is, miként gázolt át a történelem a 20. században a magyar gyermekeken. A kiállításon szerepelnek a gyermekek számára készített bútorok, használati tárgyak, viseleti darabok, munkaeszközök és gyermekjátékok. Külön figyelmet szentelünk a gyermekjátékok közül azoknak, amelyek a megújuló hagyomány révén a mai gyerekek számára is fontosak lehetnek. A kiállítás „Játékudvarában", „Babaszobájában" látogatóink kézbe vehetik és kipróbálhatják a játékokat. T. Bereczki Ibolya és Káldy Mária TENTE, BABA, TENTE... A SZÜLETÉS ÉS AZ ÚJSZÜLÖTTKOR A parasztélet hagyományos rendjében a gyermekáldás kívánatos volt. Már a lakodalom során számos babonás cselekedet szolgálta az ifjú pár boldogságát, s a mielőbbi gyermekszületést. A család és a helyi közösség megkülönböztetett figyelme óvta a várandós anyát, aki azonban a szülés kezdetéig dolgozott. Igyekeztek megjósolni a születendő gyermek nemét az asszony alakjából, aki minden, a határban termett gyümölcsből ehetett, amit megkívánt. Ugyanakkor nem volt szabad „rácsodálkoznia", megnéznie beteg vagy sérült embereket, mert úgy vélték, gyermeke is olyan lesz. A család tapasztalt nőtagjai készítették fel az anyát az otthoni szülésre, amelyet a 20. század közepéig többnyire falusi bábák vezettek le. A bábaképzés kezdetei a 19. század első harmadáig nyúlnak vissza Magyarországon, s a nőorvosok felvilágosító kiadványai, bábaregulák, majd Semmelweis Ignác tevékenysége nyomán fokozatosan sikerült visszaszorítani a szülés során bekövetkezett gyakori anya- és csecsemőhalált. Nehéz szülésnél előfordult, hogy igénybe vették a férj segítségét is. Az apa a megszületett csecsemőt karjába véve, a fiúgyermek fejére kalapot téve fogadta be azt a családba. Az anya a születést követően feküdte a gyermekágyat, a „boldogasszony ágyát", a család és a rokonság megkülönböztetett figyelmével övezve. Ágyát a „tiszta szobában" vetették meg, szúnyoghálóval vették körül, s gyermeke mellette feküdt, hogy bármikor meg tudja szoptatni. A születés után néhány nappal került sor a templomi keresztelőre, amelyre a keresztanya vitte az újszülöttet. A keresztszülők - keresztkomák - a 20. század első feléig többnyire a barátok közül kerültek ki, napjainkban inkább a közeli rokonok közül választják őket. Feladatuk a keresztgyermek életének figyelemmel kísérése, segítése, szülei betegsége vagy halála esetén gyakran a gyermek felnevelése volt. A rokonság a „paszita" vagy komaétel hordásával segítette a gyermekágy ideje alatt a családot, kímélve és erősítve a fiatalasszonyt. A közösség figyelme kísérte a több fogásból álló, könnyű, ugyanakkor tápláló ételsort, amelyet meghatározott rend szerint, vesszőkosárban, díszes kendővel letakarva karjukon vagy fejükön vittek az újszülöttes házhoz, egészen az 1950-es évekig. A gyermek két-három hetes korától került az anya ágya mellett elhelyezett bölcsőbe, amely ágyaként szolgált gyakran egy éves koráig, vagy testvére születéséig. A 20. század elejéig tartó gyakorlat szerint több hónapos koráig szorosan pólyázták, kezét, lábát leszorították. Az asszonyok nagyon hamar kénytelenek voltak magukkal vinni a kisgyermeket a határbeli munkákra, ahol földbeszúrt rudakra kötözött lepedő szolgált számukra bölcsőként. A fiú és lánygyermek öltözéke nem sokban különbözött, ünnepi darab csak a keresztelő alkalmával rájuk adott kising, főkötő, rékli volt, hétköznapokon édesanyjuk által varrott hosszú inget, „pendelyt" viseltek, gyakran három-négy esztendős korukig. Viseletes falvakban, a Matyóföldön, a Calga mentén a négy-öt esztendős gyermekek ünnepi alkalmakkor a felnőttek öltözékéhez hasonlító, a nemeket megkülönböztető ruházatot hordtak. A BÖLCSŐTŐL AZ ISKOLAPADIG - A GYERMEK A CSALÁDBAN „Ha Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá" - tartották a legidősebbek, akik számára a nagyszámú gyermek a családban nemcsak kívánatos, de szükséges is volt. A 20. század első évtizedéig Magyarországon a rendkívül magas gyermekhalandóság miatt az élve született gyermekeknek jó, ha fele érte meg a serdülőkort. A név továbbvitele, a családi munkaerő biztosítása érdekében fontosnak tartották, hogy minél több gyermek szülessen. Az átlagosnak tekinthető gyermekszám a négy-hat volt, de nem számított ritkaságnak az sem, ha egy családban nyolc-tíz gyermek született. A szűk határú, többnyire református vallású falvakban a földbirtok elaprózódásától való félelem nyomán terjedt el a 19. század végén a születéskorlátozás, s vele az egy, legfeljebb két gyermek vállalása. Az „egykézés" e települések társadalmát végletesen eltorzította, életerejét lecsökkentette. A bölcsőből kikerülő, karon ülő, a Galga mentén „zobonyos gyerekének nevezett fiúcskák és kisleányok járni, állni tanulását különböző speciális bútorok, az állószék és a járóka segítették. Alvóhelyük a szobában, testvérei között, nap közben a kemence mellett, a „suckóban" volt. Ha édesanyjuk a határban dolgozott, nagyobb testvérei vagy nagyszülei vigyáztak rá. Az asszonyok igyekeztek minél tovább, akár két éves korukig szoptatni gyermeküket. A nagycsaládban, egy fedél alatt élő fiatalasszonyok egymás csecsemőit is megszoptatták, etették, gondozták. A „pendelyes" gyermek anyja és nagyobb testvérei körül cseperedett, korán megismerkedett a ház körül az állatokkal, igyekezett utánozni a felnőtteket, etetni a kiscsirkéket, söpörni az udvart. Játékai csutkából, rongyból, fűből, agyagból készültek, s rendszerint környezetét utánozták. Ahogyan nőtt, mind több feladatot bíztak rá, már neki kellett vigyáznia a kisebbekre, ő hajtotta ki a libákat a legelőre, s így, fokozatosan nevelődött bele a munkába. A fiúgyerekeket apjuk vitte magával a mezőre, a leányok pedig édesanyjuk mellett ismerkedtek a varrás, fonás, kenyérsütés, mosás „tudományá"-val. Különösen nehéz helyzete volt az árváknak és a házasságon kívül született gyerekeknek. Hamar munkára fogták őket, gyakran enni is alig kaptak, ruházatukkal, egészségükkel keveset törődtek. A törvénytelen gyerekeket a 19. század második felétől nevelőszülőkhöz, „lelencbe" adták, így a faluközösség és a család figyelme, gondoskodása nélkül kényszerültek felnőni. A 20. században a gyermek családban betöltött szerepe jelentősen megváltozott. A kisebb gyermekszám következtében a csecsemőhalál tragikuma felerősödött, átalakult a gyerekek nagyszülőkhöz, szülőkhöz és testvéreikhez kötődő viszonya. A nagyszülők nevelésben betöltött szerepe jelentősen csökkent, s napjainkra az óvoda, iskola súlya megnövekedett. A paraszti életforma legutóbbi évtizedekben történt átalakulása nyomán sok család városba költözött, s nemcsak a férfiak, hanem a nők is gyári vagy hivatali munkát vállaltak. Ennek következtében a gyermekek hagyományos életformába való belenevelődése gyakorlatilag megszűnt. GYERMEKEK ÜNNEPELNEK A gyerekek korán részesévé váltak a család és a falusi közösség ünnepeinek. Kezdetben inkább csak szemlélőként, a nagyobb testvérek és a felnőttek társaságában voltak jelen, később azonban egyre több szokás aktív résztvevői lettek. Ezzel nemcsak megismerték és elsajátították a hagyományos ünnepek és szokások rendjét, hanem megtanulták az énekeket, táncokat, köszöntő verseket, adománykérő szövegeket is. A szerepek eljátszása életre szóló élményt adott, s erősítette a felnövekvő gyermek közösséghez való tartozását. A gyermekek legnagyobb ünnepe, ha jelen lehetnek testvérük, közeli rokonuk lakodalmán. Otthon segítenek az előkészületekben, helyük van a lakodalmas menetben édesanyjuk mellett, ott ülnek az ünnepi asztalnál, eljárják a menyasszonytáncot. A kislányok 8-10 éves korukban már „nyoszolyólányok", a fiúk 15-16 évesen lesznek először „kisvőfélyek", akik fontos szerepet kapnak a lakodalmi ceremónia lebonyolításában. A nagyobbacska, esetleg már iskolába járó gyerekek gyakran utánozták a felnőttek szokásait. Ilyen volt a gyermeklakodalom, melyben minden résztvevő szerepet kapott, mint menyasszony, vőlegény, vőfély, pap, vagy szakácsnő. Régi ruhákba öltöztek, kendőből fátylat csináltak, s még sütemény is akadt a mulatsághoz. Sok helyen farsang idején a gyerekek maguk is bált rendeztek, mely alkalom volt a felnőtté válás szokásai, s egyben a táncok gyakorlására. A gyermekek a 19-20. században szomorúan élték meg testvéreik, iskolatársaik halálát. Szüleiktől tanulták meg, hogy a halál is hozzátartozik életükhöz. Méltósággal búcsúztak az eltávozótól, részt vettek 5