Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
VARGA SÁNDOR: Térhasználat a mezőségi táncos házban
4. kép. Sorban állás és tánc a zenekar előtt egy visai csűrben. Az egykori táncos térhasználat rekonstrukciója során megrendezett táncfelvétel. (SZŐNYI Vivien felvétele, 2013. 07. 24. Visa) és a sorban álló többi táncos figyelme is ide összpontosul, ami a zenész előtt táncolót a pontos és szép előadásra ösztönzi, valamint arra, hogy a legnehezebb, leglátványosabb figuráit vegye elő. A tánctér szabadsága ezt meg is engedi: a kar alatti forgatások, átbújások, külön táncolt motívumok, csalogatások mellett legnagyobb arányban itt fordul elő a páros forgás, illetve az, hogy a férfi a nő vállára téve egyik kezét a másikkal csapásol. A csapásolásokat (akár külön, akár a nőre támaszkodva) a megfigyeléseim és az elmondások szerint is leginkább ekkor használják. A zenész előtt táncoló nőkre is több figyelem irányul ilyenkor, mint a tömegben táncolókra. A visszaemlékezések szerint a lányok régebben a zenész előtt igyekeztek szépen, egyenesen és sokat forogva táncolni. A legény szólisztikus csapásolásánál fontos volt az is, hogy folyamatosan forogjanak mellette, illetve körülötte. Azt a lányt, aki ilyenkor csak egy helyben állt, lustának tartották és megszólták a körben ülő asszonyok. Ez nehezíti az előadást, hiszen a férfinak és a nőnek, akik külön, sokszor egymást szem elől tévesztve, a saját mozdulataikra koncentrálva, improvizálva táncolnak, a rögtönzés befejeztével a két külön zajló táncfolyamat megszakítás nélkül kell összehangolniuk és visszatérniük az összefogózott táncolási módhoz. Ezt megkönnyítendő a figurázás végeztével a férfi gyakran az egyik karját felemelve jelez a nőnek, aki erre beforog a férfi magasban tartott karja alá. A szólótáncuk végeztével a pár a sorban állókkal szemközti oldalon, a zenekartól eltávolodva megáll és pihen, majd visszamegy táncolni a többiek közé. A tömegben táncolva lassan ismét elkezd közelebb húzódni a zenekarral szembeni terület jobb oldalára, később újból megáll a sor végén. Ily módon a tánctéren a tömegnek egy folyamatos, az óramutatóval ellentétes irányú, lassú forgása figyelhető meg. A lakodalmakon és a bálokon szerzett tapasztalatom szerint egy táncos pár a húsz-negyven percig tartó tánc alatt két-három, maximum öt alkalommal került a zenész elé. A visszaemlékezések szerint az egykori hétvégi tóncokon is hasonló volt a helyzet. A for- gós-forgatós térhasználatnak ezen módjai már az első világháború előtt is érvényben voltak. Az adatközlők szerint a kialakulásuknak az oka az volt, hogy a kultúrházak megépítése előtt télen kizárólag kicsi szobákban táncoltak a fiatalok, ahol alkalmazkodniuk kellett a szűk hely korlátozta lehetőségekhez. Mindez ellenére a sorban állás, a zenész előtti kitüntetett helyre való várakozás a nagyobb térben (csűrben, kultúrházban) szinte változatlan formában máig megmaradt, ami a tradíciókhoz való ragaszkodás mellett a térhasználat által szimbolizált társadalmi rend erejét is mutatja. A polgári kor két jellemző páros tánca a bajor-osztrák eredtű ländler (landaris) és a német eredetű sortánc, a hétlépés a 20. század elején került be a belső-mezőségi 93
