Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
CSERI MIKLÓS: Búcsú Füzes Endrétől (1932-2015)
Cseri Miklós BÚCSÚ FÜZES ENDRÉTŐL* Harminc bővített mondat, drága Bandi, ami a hozzád közel álló harminc munkatársunk szájából hangzott most el, mindenképpen elgondolkodtat bennünket. Mennyi egy élet? Mi fér bele egy ilyen gazdag életbe, mint ami a Tiéd volt, és a száraz tények mögött milyen is az az ember, akit mi szerettünk, tiszteltünk, aki a „mi Bandi bácsink” volt? Halálod reggelén, amikor a norvégiai skanzenes kongresszuson kaptam a telefont Julitól, éppen arról beszélgettünk, hogy majd' három évtized után először hiányzol erről a tanácskozásról, s hogy mennyivel szürkébb, vagy inkább másabb hangulatú ez a konferencia, hiszen hiányoznak a veled és általad létrehozott és megélt rítusok, gesztusok. Noha még néhány nappal végső eltávozásod előtt személyesen is találkoztunk, majd beszéltünk is, s láttam folyamatosan romló állapotodat, mégsem tudtam, mégsem tudtuk elfogadni a tényt, hogy hamarosan nem leszel közöttünk. Kóvályogtunk a konferencia szüneteiben, ürességet, tompaságot éreztünk, és szinte zavartan fogadtuk a több mint húsz országból érkezett delegátusok részvétnyilvánításait. Ez tényleg velünk történt meg? Amikor e szomorú tény ténnyé vált, és az évezredek óta megszokott szokásrend alapján elkezdtünk dolgozni méltó búcsúztatásodon, augusztus 30-án, vasárnap délután megpróbáltam összeállítani az értesítendők listáját. Feleségemmel közösen, megyéről megyére, intézményről intézményre haladtunk, és gyűltek, csak gyűltek a nevek, sok százan. A munka végeztével még egyszer átfutottam a listát, és automatikusan vettem a telefont, hogy „gyorsan hívom Bandit, megkérdezem, kit hagytunk ki a listáról"... és sokkoló volt az a felismerés, hogy már nem lehet kit hívni. Pedig 1987-es közös együttdolgozásunk óta nem telt el nap vagy hét, hogy ne beszéltünk volna, sokszor órákat, néha csak perceket múzeumról, magunkról, gondjainkról, örömeinkről. A telefon összekötött bennünket akkor is, amikor személyesen nem élvezhettük egymás társaságát, és ez a telefon nem fog többé válaszolni. A 06-1 -755- legelső budapesti telefonszám, amit megtanultam majd' harminc évvel ezelőtt, már nem fogja azt visszhangozni, hogy „Szervusz, Miklós! Mi újság van nálatok?" Amikor jöttünk hazafelé SZIKOSSY Ferenc temetéséről, szokás szerint kitárgyaltuk a szertartás részleteit, s én néhány kritikai megjegyzést tettem talán a beszédekre, talán a szertartás külsőségeire vonatkozóan, és akkor "le, a bölcs emberek józanságával és kellő cinizmusával rám néztél, és azt mondtad: „Apukám, majd meglátom, te hogy fogod az enyémet szervezni!” És hiába hessegettem el alkalomról alkalomra ezt a gondolatot, csak rám maradt ez a feladat: végső tisztességet adni neked, elbúcsúzni Tőled, és felfogni a nehezen felfoghatót, hogy már nem vagy közöttünk többé, iszonyú nehéz. Ilyenkor, ahogy lenni szokott, ömlenek az emlékek, jönnek elő közösen megélt jelenetek, tragédiák és komikus pillanatok, amelyek egy sorsot, egy életet jelentenek, melyek mindennapjainkat meghatározták. Visszagondolva ismeretségünk, barátságunk több évtizedes múltjára, most veszem észre, hogy szinte észrevétlenül végigkísérted szakmai fejlődésemet. 1981 -ben a nívó díjas OTDK pályázatom egyik bírálója voltál. '83-ban a katonai szolgálatom ideje alatt szerkesztőm voltál a TKM füzéri kis füzetének publikálásakor. Soha nem feledhetem azt a bizonyos 1986. december 20-i napot, amikor vártalak benneteket - skanzeneseket - a Herman Ottó Múzeum munkatársaként a Tiszai pályaudvaron, Miskolcon, s elhangoztak az életemet alapvetően meghatározó mondatok: „Miklós, gyere el a Skanzenba dolgozni FLÓRIÁN Mária megüresedett helyére, s legyél az Eszak- Magyarország tájegység felelőse!" S rá két héttel, '87 január 3-án, az év első munkanapján négy órás beszélgetés a Skanzen régi irodájában, melynek végeztével azt mondtad: „Higgyél nekem, jó lesz itt neked, szerintem te leszel az én utódom!" S innentől datálódik a mi fenntartás nélküli jó barátságunk, mely minden intrikát, emberi gyarlóságot túlélt, s nyugdíjba vonulásod után példamutató értékű kapcsolattá vált az előd és az utód viszonylatában a magyar muzeológiai területen. Ha jellemeznem kellene Téged, az első ez az állhatatosság, az általad jó embereknek tartott személyek iránti ragaszkodás lenne. Természetes módon ragaszkodtál családtagjaidhoz. Ki ne emlékezne derűs és boldog arcodra, amikor először Gergő és Andrea, majd Marci és Noémi mondták ki a boldogító igent, s útjára bocsátottad nagy fiaidat. Vagy arra a pillanatra, amikor megszületett Andriska, és a boldog büszkeség mellett nekem elárultad, van benned félsz, hogy megadatik-e neked, hogy lásd felnőni. S a Teremtő megadta neked ezt a nagyszerű érzést. S hányszor és hányszor mesélted nekem személyesen vagy telefonon, hogy milyen élvezetes egy apának figyelni, hogy a fia nyiladozó értelme telítődik az általa átadott tudással. Elhangzott Dr. FÜZES Endre temetési szertartásán 2015. szeptember 16-án Budapesten, a Fiumei úti Sírkertben. 267
