Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
BÁLI JÁNOS: A „Kentaur-ház” - A falusi lakóház atipikus változata Magyarországon, a 20. század második felében
Az első periódust (1880-1920) a füstöskonyhák számának erőteljes lecsökkenése, a mászó- és cilinderkémények építése, a tűzfalas, cseréppel fedett tetők számának folyamatos emelkedése, az L alaprajzú házak megjelenése jellemezte. A zárt füstelvetés, a takaréktűzhe- lyek általánossá válása a lakásbelső, a cseréptető és a vakolatdíszítés a külső homlokzat egységesülését eredményezte. Az építészet kezdte levetkőzni helyi karakterét. A korszak gazdasági prosperitása lehetőséget biztosított a presztízsigények érvényesülésének. A második periódusban (1920-1950) a két világháború és a gazdasági világválság recenziós hatása az építkezéskultúra fejlődésének lassulását eredményezte. Az előző periódus újításai folyamatosan terjednek, erőteljesen nő a tégla alkalmazása, de a földfalak száma még mindig igen jelentős. A hosszanti alaprajz kedveltsége megmarad, de a második szoba építésekor már nem hosszirányba bővítik az épületeket. Az utcafrontra épített második szobával megindul a lakóházak kétsorossá válásának folyamata. A harmadik periódusra (1950-1990) a központi irányítás erősödő hatására, a típustervek megjelenése és az ezeket előnyben részesítő kölcsönök következtében a helyi jellegzetességek eltűnése, az uni- formizálódás jellemző. A négyzetes alaprajzú, sátortetős kockaházak egyeduralma határozza meg a korszakot. A városok peremkerületeinek villasorain alakult ki ez a sátortetős típus, ami a falusi, szalagtelkes, tűzfalas, vagy kontyolt tetők között erősen diszharmonikus hatást kelt. Jelentős fejlődés a beton alapozás, a szigetelés, a téglafalazat általánossá válása. Előfordul, hogy kohósalak blokkból is készülnek családi házak. Nő a szobák száma, előírás lesz a fürdőszoba kialakítása is. A korszak második felében megjelennek az emeletes házak, valamint a több- szintesség egyik változataként a tetőtér-beépítés. GILYÉN Nándor6 BARABÁS Jenő korszakolását tovább finomítva, négy periódusra osztotta a 20. századot az építőkultúra változását vizsgáló tanulmányában. Az első szakaszt (1880-1914) a hagyományos népi építészet korszakaként jellemzi, amelyre még az erőteljes táji tagozódás, az eltérő gazdasági lehetőségekből adódó különbségek jellemzőek. A második szakaszra (1914-1950) az esztétikai és minőségi romlás volt jellemző, az integrálódás folyamata nem gyorsult fel lényegesen. Nő a cseréptetők és téglafalak aránya, de a lakóházak komfortfokozata igen alacsony. 1949-ben a falusi lakóházak alig I %-ában van vezetékes ivóvíz, de a saját telken lévő kút sem általános. A harmadik szakasz (1950-1970) az integrálódás intenzív korszaka. Az iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása a falun élők jelentős hányadának elvándorlásához, vagy lakóhelye és munkahelye közti ingázásához vezetett. Földvásárlásra, a magángazdaságok fejlesztésére nem volt mód, a szerénynek mondható mindennapi igényeik kielégítése után anyagi erőiket lakóházaik modernizálására, illetve újak építésére fordították. A negyedik szakaszt (1970-től napjainkig) az igények és lehetőségek növekedése jellemzi. Többszintes, sokhelyiséges, növekvő komfortfokozatú, a városi épületekkel mindenben egyező lakóházak épülnek. A 20. század második felében lezajlott a falusi építészet teljes integrálódása, amelynek nyilvánvaló veszteségei mellett - az egységes falukép felbomlása, műemléki védettségre érdemes épületek pusztulása - pozitívumairól, a lakáskörülmények jelentős javulásáról sem szabad elfeledkeznünk. A falusi építészet II. világháború utáni jellegzetességeinek áttekintésére az 1980-as években FÜZES Endre tett kísérletet.7 A falusi építőkultúra fejlődéséhez hosszú évszázadokon keresztül a város nyújtotta a követendő példát. Ezzel szemben a második világháború utáni felgyorsult urbanizációs szakaszban hangsúlyosabb a jelentőségük az erősödő központi szabályozásoknak, az állam politikai megfontolásé beavatkozásainak, s ezek társadalmi következményeinek. Tanulmányában közel 40 év periódusokra bontásának lehetőségét mutatja be, hangsúlyozva, hogy míg a 20. század előtt két-három generáció kellett egy-egy újítás általánossá válásához, addig ez az intervallum jelentősen lecsökkent, manapság egy szűk évtized is külön periódussá válhat karakteres jellemzőinek köszönhetően. FÜZES Endre tanulmányában öt szakaszt különít el. Az I. szakaszról (1945-49) általánosságban elmondható, hogy a háborús károk helyreállítása kapcsán jelentős építészeti változások nem történtek, a lakások korszerűsítése, a korábbi újítások terjedése folytatódott. A magyar gazdaság és társadalom életében, az új intézményi rendszer kiépülésével, az ipar államosításával, a nagybirtok felosztásával jelentős változások történtek. A paraszti életforma, termelés volt általános falun. A II. szakaszban (1950-57) ez az életforma került veszélybe a mezőgazdaság erőszakolt kollektivizálásának elkezdődésével, a parasztgazdaságok felszámolására tett lépésekkel, a beszolgáltatások kényszerével. Az építészet és a lakáskultúra területére a stagnálás, az anyagi alapok hiánya nyomta rá bélyegét. A III. szakaszban (1958-67) a parasztgazdaságok helyét a falusi termelőszövetkezetek veszik át. A korszak második felétől a falun élők életszínvonala folyamatosan javul, ami építkezések számának jelentős növekedésében is megmutatkozik. Négyzetes alaprajzzal, sátortetővel, központilag kivitelezett típustervek alapján, korszerű anyagokból (például vasbeton gerendák felhasználásával) építenek a falvakban. A régi házak modernizálása során ablakaikat nagyobbra, faredőnyösre cserélik. Lebontják a kályhákat, kemencéket, leburkolják a földes szobákat. A körülmények gyors változása azonban nem 6 GILYÉN Nándor 2000. 7 FÜZES Endre 1987. 180
