Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
VASS ERIKA: Az algyői tájházi kiállítás megújításának módszertani tanulságai
színvonalas termékeik meg is vásárolhatók. Ehhez kapcsolódik az a kiállítási rész, ahol egy 1971. évi algyői gyűjtés alapján7 mutatjuk be, milyen betegségre milyen gyógynövényeket használtak az algyőiek. Például fülfájás esetén a háztetőn lévő kőrózsa levelével csepegtettek a fülbe. Köhögésre mályvagyökér, fodormenta és vöröshagymahéj keverékéből főztek teát. A kiállításban is láthatók azok a természetes alapanyagból készült tárgyak (például gyékényből font szőnyeg, fa háztartási eszközök, vesszőből font kosarak), melyek használatból kikerülvén rövid idő alatt lebomlottak, és így nem keletkezett hulladék, mint napjainkban. 10. kép. Az 1938. évi lakószoba (VASS Erika felvétele) A terem központi növénye a kukorica lett, melynek minden részét hasznosították. A Tisza szabályozása után részben a megfogyatkozott gyékény szerepét is átvette. A fában szegény Alföldön a hirtelen nagy lánggal égő, csekély fűtőértékű kukorica gyökerével és a morzsolás után megmaradt csutkájával is tüzeltek. Ehhez egybefüggő, nagy tűztérre volt szükség, ezzel áll összefüggésben a kemence alakja. A kukorica szárát és levelét először a jószágokkal etették meg. A megmaradt keményebb szárízékkel szintén a kemencében fűtöttek, vagy a disznók alá alomnak tették, és a következő évben trágyaként használták fel. Emellett egyszerű kerítést is készítettek belőle. Ha nem volt elég szalma, a megszárított kukoricalevelekkel töltötték meg a mai matrac elődjének számító szalmazsákot. Ezen kívül szőlőkötözéshez is használták, szatyrot fontak belőle, a gyermekeknek pedig játékot készítettek belőle. A kukorica termése nemcsak a jószágoknak, hanem az embereknek is fontos táplálékot jelentett. BÁLINT Sándor kutatásaiból tudjuk, hogy egykor a kukoricából pálinkát is főztek.8 A kukoricafosz- tás mint a közösségi összefogás egyik példája jelenik meg a kiállításban. Emellett kitérünk az akkori tisztálkodási gyakorlatra is, amihez házi szappant, hamulúgot használtak. Akkor még a kútról kellett behordani a vizet, és a szoba egyik sarkában elhelyezett teknő vagy lavór szolgált a mosakodás helyszínéül. Az egykori táplálkozási szokásokat és a tartósítási eljárásokat (például aszalás, zsírban lesütés) is bemutatjuk az enteriőrben. I I. kép. Algyő iparosai a vegyesbolt előtt az 1930-as években Az interpretáció eszközei Az alábbiakban sorra veszem azokat az eszközöket, melyek felhasználásától azt remélem, hogy a látogatókat jobban be lehet vonni a kiállítási időbe, és így könnyebbé válik az kiállítás üzenetének befogadása. A filmekkel, hangokkal és fényképekkel az volt a célom, hogy élettel töltsék meg a teret, megszüntessék a kiállítás sterilitását. Archív fényképek Az Algyőn gyűjtött fényképek segítenek a múzeumi bemutatási idő értelmezésében. Az enteriőrökből hiányoznak a konkrét személyek, véleményem szerint a bábok inkább elidegenítenek, ezért ezeket az eszközöket nem használom. A fényképek vizuális tartalma könnyen megérint egy-egy látogatót, felidézhet saját családi történeteket is. Minden szöveges információnál többet láttathat az egykori életből egy otthoni környezetben készített fénykép, mint például az 1976-ból származó esküvői kép a szoba falán. Az algyői kiállításban több helyen éltünk a fényképek ezen előnyével. Az épület utcafrontjára BÚZÁS Miklós négy fényképből egy figyelemfelkeltő, nagyméretű fotómontázst készített. Rajta a paraszti életformára utaló csép- lés, az olajfinomító tornyai, a Tisza és egy biciklis legény látható. A kép magába sűríti a kiállítás idősíkjait, célunk az volt, hogy az utcán elhaladó személyeket megszólítsa, behívja a tájházba. 7 SZÉLL Ágnes 1971. 8 BÁLINT Sándor 1976. 588. 150
