Bereczki Ibolya - Nagyné Batári Zsuzsanna - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 26. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2014)
KINDA ISTVÁN: Adatok a kézdiszentléleki kőfaragáshoz
értelemmel bírtak: a feltárt kő tulajdonságai (színe, ösz- szetétele, keménysége) és felhasználási módja szerint pontosan megkülönböztették a kőzetek fajtáit, a geológiai (tudományos) elnevezéseit azonban legtöbbször nem ismerték. A kőfaragás Kárpát-medencei kialakulásában a minőségi nyersanyagot biztosító bányák játszották a legfontosabb szerepet, a szakemberek elsősorban a bányák szomszédságába tömörültek, ahol kőfaragó műhelyek, központok jöttek létre. Erdélyben - pl. Homoródjánosfal- ván - már a rómaiak idején művelték a kőbányászatot.4 A történelmi Magyarország kőfaragóiparának kibontakozásában nagy szerepe volt a nagyobb egyházi és polgári építkezések beindulásával a külföldről érkezett olasz, osztrák és német mesterek munkásságának, akik közül sokan letelepedtek és elmagyarosodtak. A szótörténeti tár írásbeliségben fennmaradt adatai azt támasztják alá, hogy a kő megmunkálásával a 16-17. században csak az ország központibb részein, főleg jelentősebb városokban foglalkoztak. A templomok, közterek, utcák kőszobrai, a kálváriák, az út menti keresztek és a temetői síremlékek általában a városias kőfaragó ipar formavilágát tükrözik.5 Később azonban több településen a falusi mesterek is megpróbálkoztak a kő megmunkálásával, az általuk készített termékek formájuk, stílusuk révén fokozatosan beilleszkedtek a népművészetbe. A korábbi századokban a hegyoldalban gyűjtött vagy fejtett homokkőlapokból kevés alakítással sütőkő is készülhetett, melyen lepényt, palacsintát sütöttek (Háromszéken 1759-ből származik feljegyzés palacsintasütő követ illetően).6 A kutatás szerint például a faragott sírkövek is - a gazdagabb családok és külföldi példák időálló emlékállítási gyakorlatának utánzásaként - csak az utóbbi két évszázadban terjedtek el általánosan a temetőkben, de rövid idő alatt sajátosan helyi, eredeti arculattal ruházták fel a falusi temetőket. Székelyföldön, Háromszéken is főként olasz szakemberek hatására indult be és terjedt el a kőfaragás művészete, de csak a 19. század folyamán. A háromszéki helynévkutatás eredményei szerint a 19. közepén a Kőbánya oldala (Csomakőrös), Kőbánya (Réty), Kőbánya pataka (Feltorja) dűlőnevek jelezték, mely településeken tekintettek bányaként erre a természeti kincsre.7 Egy 1879-es ipartörténeti összeírás szerint a térségben akkoriban kőfaragással foglalkoztak Árkoson és Maksán, Kovásznán két helyen malomkövet készítettek, Kézdiszentléleken pedig hárman űzték hivatalos keretek közt a kőfaragást.8 A 19. század második felétől Háromszéken több olasz kőfaragó mester dolgozott: Defrancesco, Delnegro, Di Bernardo, Bosin, Gabrielli, di Gaspero, Giacomello, Kraighe- ro, Longo, Mamina, Pezzano, Pittino, Valerio, Zuliani és má2. kép. A kézdiszentléleki bánya 4. JUHÁSZ Antal 1991.621. 5. JUHÁSZ Antal 1991. 621-622. 6. JUHÁSZ Antal 1991. 623. 7. PESTY Frigyes 2012. 42, III, 127. 8. KOZMA Ferenc 2008. 299-300. 210
