Cseri Miklós - Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 25. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2013)

FÜR LAJOS: Búcsú a parasztságtól. Tagosítások az 1950-es években

ra dagadt. Hasonló módon nőtt meg a téesztagok száma: összesen 14 830-ra. Bámulatos siker, győzelem - harsogta a propaganda minden fórumon, minden lehetséges módon. Talán a vezérek várakozását is felülmúlta az eredmény? Hiszen három hét alatt 8940 paraszt a szövetkezés páratlan előnyeit, a közös gazdálkodás előtt álló „ragyogó jövőt" választotta. Bár többnyire erőszakosan, de egyetlen rohamban tudtak ennyi embert bekényszeríteni a kolhozokba. Ha a számokat persze a parasztok oldaláról nézzük, akkor aligha beszélhetünk elsöprő győzelemről. Akárhogy is volt, a „főhadiszállás tábornokai" egy pillanatra hátradőlhettek. Az újabb és újabb „sikerek" reményében, ettől kezdve évről-évre rendszeresen bevetették, forgatták a tagosítást, mint a nagyüzemesítés fegyverét. A következő, 1950-es esztendőben ugyancsak augusztus 22-én jelent meg az a miniszteri rendelet, amelyikben már az említett törvényerejű rendeletre is hivatkozva, tudtára adták a „lapító" falvaknak, most kik következnek. Mintha vérszemet kaptak volna a főés alvezérek: több mint a duplájára emelték a tagosítandó települések számát. Az utasítás szerint 749 községben kellett megindítani a tagosító hadműveleteket. A nagyobb tempót és az országos méreteket az is jelezte, hogy minden megyéből jelöltek ki, vettek fel falvakat erre az újabb listára. A gyorsítást mutatta, hogy a végrehajtásra kiszabott időt bő három hétről két hétre szűkítették: a műveleteket már szeptember 6-án be kellett fejezni. Könnyítettek a tagosítás kezdeményezésére vonatkozó kikötéseken is. Eszerint ha „a termelési érdekek különösen indokolttá teszik", akkor a kezdeményezőnek nem kell az előző évben megszabott 300 vagy 400 kh-s gazdasággal sem rendelkeznie, elegendő volt a „termelési érdekre" való hivatkozás. Ez a homályos és flexibilis „érdek" azt jelentette: a kezdeményezésre jogosultak bármikor és bármelyik településen kérhetik a tagosítás elrendelését. A szocializmus igen sötét esztendei közül 195 I -ben már kétszer is adtak ki egy-egy tagosítási „jogszabályt". Előbb július végén jelent meg az a minisztertanácsi rendelet, amelyik a termelőszövetkezeti falvakká és városokká (például Túrkeve) nyilvánított, vagyis teljesen nagyüzemesített településekre vonatkozóan intézkedett, hogy a tagosításokat az egész határra kiterjedően végre kell hajtani. Majd a szokásos augusztusi hónapban a földművelésügyi miniszter adta ki a részlegesen tagosítandó településekről rendeletét. Ekkor azonban már nem csak nyár végén, de lehetett tagosítást kérni a télvégi hónapokban is. A körmönfont rafináltság abban is megnyilatkozott, hogy a rendeletek a szövegükben nem kötelezik, hanem engedélyezik a tagosítást a felsorolt településeken. Álnokul azt a látszatot akarták tehát kelteni, mintha nem a fő hatalom rendelte volna el azokat, hanem a helybeli téeszek kezdeményezése nyomán a minisztérium csupán hozzájárulását adta meg a kérelmezőknek. És a látszat szerint ez így is működött: az illető téesz vagy állami gazdaság a kérelmét benyújtotta, a miniszter pedig engedélyezett. A valóságban azonban távolról sem az „alulról jövő" demokratikus igény döntötte el, hogy a helybeli téeszcsé vagy állami gazdaság kérelemmel fordult a miniszterhez: szíveskedjék engedélyezni a tagosítást. A színlelt jogi játék igen durván lepleződik le a pártközpont illetékes osztályvezetője, Hegedűs András 195 I. július 17-én kelt körlevelében (aki később rosszemlékű - milyen enyhe ez a jelző! - miniszterelnökünk lett). Címzettje valamennyi megyei párttitkár volt. Hegedűs arra utasítja őket, hogy a „részleges tagosítás előkészítését haladéktalanul kezdjék meg". Kiválasztani persze a megyei tanácsoknak kell „azokat a községeket, amelyekben a tsz-ek és ágazatok földterületének összevonása szükséges". Ám Hegedűs elvtárs minden egyes megyének, így Békésnek is megadta a keretszámot: „a megye területén, írta, 35 községben lehet tagosítani", úgy mégpedig, hogy „a rendeletben előírtakat betartsák". A tanács a megjelölt készletből állítsa össze „a tagosításra javasolt községek jegyzékét, amit azután a megyei pártbizottság vizsgáljon felül". Végleges döntésüket a megyék hozzá, Hegedűs elvtárs központi osztályához küldjék fel, „mégpedig sürgősen, július hó 25éig". Nem írja, de a fölküldést nyilván azért kéri, mert a végső jóváhagyást ők ütik majd rá a jegyzékre, ők döntik el, kik kerülnek hamarosan „célkeresztbe". A lázas tempó ezzel a leirattal és a megkövetelt, sürgős felirattal vette kezdetét. Hiszen, írja tovább a „nagyszellemű", de kistermetű Hegedűs, atéeszekben „a tagosítást kérő gyűléseket augusztus l-én és 2-án este meg kell tartani" (csak azt nem írta, hogy este 8 és 9 óra között). Világos és fontos: „a gyűléseket politikailag elő kell készíteni. Előadó legyen a tsz elnöke, akit azonban fel kell készíteni". A pártközpont figyelme arra is kiterjedt: „a gyűléseken minden esetben a mezőgazdasági munkákkal kapcsolatos nehézségekből kell kiindulni". És arra is, „hogy a siker biztosítása, mármint a tagosítás elfogadtatása végett előző este (nem nappal, nem délben, nem éjjel) a tsz pártvezetőséggel a Járási Pártbizottságok beszéljék át a tennivalókat". Végül a gyűlések jegyzőkönyvét, benne a tagosítás kérésével, a megyei tanácsok útján fel kell küldeni a földművelésügyi miniszterhez. Hát ennyit mondhatnánk a korabeli, folyton-folyvást hangoztatott Nagy Népi vagy Spontán Kezdeményezések egyik igen-igen gyakori színjátékáról. Az általános tagosítást kérő községeken és városokon kívül 195 I -re 702 településen „engedélyeztek" részleges tagosítást. Kötelezővé tették a műszaki szakértők alkalmazását. Megszabták, hogy egyetlen szakértőre legfeljebb két-három részleges tagosítást lehet rábízni. Hasonlóan 600-700 településen „engedélyezte a földművelésügyi miniszter a részleges tagosítást" 1952-ben és 1953-ban is. Ismeretes, a települések száma valamivel meghaladta a 3000-ret, a városoké akkor 100 alatt járt. Ehhez képest négy év alatt, az 1952-es év végére 2280 olyan települése volt az országnak, ahol tagosítottak, vagyis jóval több, mint azok kétharmadán. Közöttük azonban már kétszer (850), háromszor (243), négyszer (52), de akadt hat olyan település, ahol négy év alatt ötször rendezték át a 29