Cseri Miklós – Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és ember. A Szabadtéri Néprakzi Múzeum Évkönyve 23. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)

KISS KITTI: Kovácsolt és öntöttvas edények a háztartásban

formában került a múzeumokba. A háromféle készítési mód ellenére a lábas serpenyők nagyon egységes megjelenésűek: testük vékony vaslemez, három kovácsoltvas lábuk az edénytestre szegecselt, hosszú nyelük az egyik láb folytatása. Ha az edény vaslemez testének oldalát szegecselés rögzíti, biztosan kézműves, kovács vagy bádogos által készített tárgyról van szó. Azonban az egy lemezből kialakított testű darabokat is elkészíthették cigánykovácsok, az edénytestet egy lemezből kikalapálva, majd arra a lábakat és a nyelet rászegecselve. Ezeknél a daraboknál az edény teste és lábai, nyele, anyaga szabálytalanságokat mutathat. Az is elképzelhető, hogy a kőműves-serpenyőhöz hasonló formájú edénytestet készen megvásárolták, és erre rögzítették a lábakat. A hámorban történő kovácsolt-edény készítést a 20. század eleji statisztikai adatok még jelzik, azonban a folyamatot részletesen nem mutatják be más források sem. Az edények teste kovácsolt vaslemezből készült, amihez szegecsekkel rögzítették a kovácsolt lábakat és nyelet. Az edények testét feltehetően egy vaslemezből, szegecselés nélkül alakították ki a hámorok nagyméretű kalapácsainak segítségével, a kaszahámorokhoz hasonlóan két kézzel forgatva, alakítva a vaslemezt a megfelelő formájúvá, esetleg valamilyen mintát, formát is használva. Az ilyen edények teste valószínűleg szabályosabb, egyenletesebb felületű, mint a kézműves technikával készített daraboké, és az edénytestre szegecselt kovácsoltvas lábak és nyél is nagyobb szabályosságot mutatnak. A múzeum gyűjteményében előfordul néhány gyári lábas serpenyő is, melyek lábai és nyele a korábbiakhoz hasonlóan kovácsoltvasból készültek, de az edények teste préselt, sajtolt, amit a vaslemezből kialakított testen végigfutó körkörös, szabályos vonalak jeleznek. Ezek az edények mutatják kialakításukban a legnagyobb szabályosságot. Öntöttvas edények Nyugat-Európában a 16. században, nálunk a 17. század legvégén, nagyobb mennyiségben a 18. századtól öntöttek edényeket. Az öntöttvas edények fala általában körülbelül 0,5 cm vastagságú, a korai darabok általában szabálytalan felületűek. Készültek lábakkal ellátott és lapos fenekűek, eleinte bevonat nélkül, majd a zománcozás megindulásakor eleinte csak az edények belső felét zománcozták fehér zománccal. Végül már kívül is bevonatot kaptak, általában valamilyen élénk színűt, a legtöbb múzeumi darab kobaltkék. Az edények lábait, nyelét, füleit az edény testével egyben öntötték. Az öntöttvas edények gyártása a 18. században kifejlesztett új öntési módszer, a homokba formázás hatására vált egyre jelentősebbé. A továbbiakban RACZ Pál munkája nyomán mutatom be a fémöntés és a homokba formázás folyamatát: Öntés alatt a folyékony fém öntőformába juttatását és a fém formában való megdermedését értik. Az öntési technológiákat az öntőforma alapján osztályozzák: veszendő formába öntés, amikor az öntvényt megszilárdulása után, csak a forma szétroncsolásával lehet eltávolítani (ilyen a homokformába öntés, a héjformázás és a precíziós öntés). A másik típus a tartós formába öntés, amikor a formából az öntvény a forma roncsolódása nélkül eltávolítható (ilyen a kokilla öntés, a nyomásos öntés és a centrifugál öntés). A homokformába öntés ma is gyakran alkalmazott, ugyanakkor az egyik legrégebbi technológia. Az öntőformát kvarchomokból készítik, a homokhoz kötőanyagot kevernek, hogy megfelelő szilárdságú legyen, elviselje az erő, és hőhatásokat. A homokformába öntés legfontosabb technológiai lépései: mintakészítés, formázás, magkészítés, öntés, az öntvény tisztítása és kiegészítő műveletek. A minta az öntvény pozitív mása, a méretektől és a pontossági igénytől függően készülhet fából, fémből és műanyagból. A minta készítésekor különös figyelmet fordítanak arra, hogy a minta a formázás végén a formából eltávolítható legyen, ezért a mintát általában két részre kell osztani, és az osztási síkon gondoskodni kell a két fél pontos összeilleszthetőségéről. A formázást formaszekrényben, a kötőanyaggal kevert homok minta körül való tömörítésével végzik. A formaszekrény osztott, két darabból áll. A formázólapra lefelé fordítva teszik az alsó formaszekrény-félt, és ezen belül a minta alsó felét, szintén lefelé fordítva. A szekrényt feltöltik a formázó homokkal, és kézi vagy gépi döngöléssel tömörítik, majd átfordítják. Az átfordított alsó szekrény-félre helyezik a felső szekrény-felet, és csatlakoztatják a felső mintafelet. A forma osztófelületét beszórják száraz homokkal, hogy a minta eltávolításakor szét lehessen választani a két felet. Ezután feltöltik homokkal és döngölik ezt a forma-felet is. A minta eltávolítása után kialakítják a folyékony fém beöntéséhez szükséges csatornákat és szellőző járatokat. A formát ezután szárítják és a kötőanyagtól függő technológiával kezelik. A kötőanyag lehet agyag, vízüveg és műgyanta. Ha az agyag a választott kötőanyag, akkor néhány százalékban adagolják a kvarchomokhoz, és azután szárítással kezelik a formát. A kezelés után a forma öntés során fémmel érintkező felületeit olyan anyaggal vonják be, ami megakadályozza, hogy a homokszemcsék az öntvénybe égjenek. Ezután a formába behelyezik a magokat, összezárják a két felet, majd a felső felet leterhelik, hogy a folyékony fém felhajtóereje ne emelhesse fel az öntés során. A formába helyezett mag az öntvényben kialakítandó üregek, lyukak kiképzésére szolgál. A mag többnyire nagyobb szilárdságú homokból, magszekrényben készül. Nagy gondot fordítanak a gázáteresztő képesség fenntartására és arra, hogy az öntvény dermedésekor a mag ne akadályozza a fém zsugorodását, vagyis a mag össze tudjon roppanni. Ezért a magokat nagyobb szemcsés homokból, fémbetétekkel erősítve, a nagyobb méretűeket a belsejükben szalmával kitöltve készítik. Az öntés során a folyékony fémet a gravitáció segítségével juttatják a formába. 129