Bereczki Ibolya - Cseri Miklós (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 22. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)
Szabó Zsuzsanna: A népi kultúra színrevitele a szabadtéri múzeumokban – Hagyomány, örökség és Skanzen
Egy társadalom-történeti konstrukció - esetünkben a parasztság - mátrix-szerű bemutatásának szándéka nem idegen a múzeumi metodikától, és az sem meglepő, hogy a jellegzetes vagy lényegi jegyek az általános valamiféle esszenciájává állnak össze. A kérdés csupán az, hogy a tudomány által megfogalmazott „sűrített igazság" múzeumi megjelenítése mennyiben erősíti vagy oldja fel a saját téziseit. Az enteriőr Individuum A különböző házakból, sőt falvakból, eltérő időben gyűjtött tárgyak szituációba rendezve az enteriőr egyediségét sugallják. Bár a tudományos kutatások alátámasztják, hogy az együtt szereplő tárgyak származhattak volna akár egyetlen háztartásból vagy egyetlen tulajdonostól, a tárgyak között ténylegesen fennálló viszonyban az esetlegességet a kiállításban nem jelölik. Hiszen ezek valójában nem egyetlen individuumhoz tartoztak, hanem „fiktív lakók" tulajdonai, még akkor is, ha az enteriőrt a kurátor konkrét, nevesített személyekhez köti. Az egymás mellett álló házak lakói sem voltak, nem is lehettek szomszédok. A látogató mégis portáról portára, szobáról szobára haladva, a települést koherens egésznek tételezi. „Az épületet eredetileg egy gazdag földműves, Johann Lukas „telkes" birtokolta, a szomszéd házzal együtt" - jegyzi meg ZENTAI Tünde, a baranyai Hidasról származó lakóház ismertető kiadványában. 2 3 A látogatót könnyen zavarba ejti a mondat, hiszen nem lévén teljesen világos előtte a szabadtéri múzeumi kiállítás módszertana, nem tudhatja, hogy a múzeumban a hidasi épület mellett egy Faddról származó ház áll, amely sosem volt Johann Lukas tulajdona. „Nincs olyan észlelés, amely ne mozgósítana valamilyen öntudatlan kódot" - jegyzi meg Pierre BOURDIEUX a műalkotásnak és általában a kulturális tárgynak az érzékelésével kapcsolatosan. 2" Más szempontból is tanulságosak a tájegységek és az épületek ismertető leírásai. Érdemes külön figyelni az időhasználat váltakozása. ZENTAI Tünde később így folytatja a hidasi enteriőr bemutatását: Ót [johann Lukas-t sic!] és családját kitelepítették Németországba, helyükbe 1945-ben a bukovinai székely Biszak család került Andrásfalváról. (,..)Biszak Ferenc és felesége, Varga Julianna 1945 májusában két felnőtt gyermekkel, Mártonnal és Józseffel érkezett Hidasra. Majd Biszakék megérkezésének bejelentése után az elbeszélő jelen időre vált, ily módon is megerősítve, hogy a kiállítás története - bár az enteriőr majd csak 1959-et mutatja - e pillanatban, Biszakékkal kezdődik: A szülők 1959-ig, a téesz megalakulásáig kisebb megszakítással a nekik juttatott hat hold földön gazdálkodnak, tehenet, lovakat, sertéseket tartanak. Fiaikból bányász lesz, az 1950-es években a hidasi lignitbányában, majd Zobák-bányán dolgoznak. Mindkét fiú korán megházasodik, andrásfalvi lányt vesz feleségül. Márton elköltözik a szomszédba, József a házban alapít családot az 1950-ben nőül vett Dani Terézzel." Ezután a bukovinai székelyek menekülésének rövid összefoglalása következik ismét múlt időben, majd elérkezünk a Biszak család új otthonához és ismét a jelenbe: 1959 kora őszén a házban hattagú, háromgenerációs család lakik: az 58 éves Biszak Ferenc és 51 éves felesége, a külön háztartást vezető 30 éves József és 27 éves felesége, két gyermekük, az 5 éves Erzsike és a két hónapos József. A leánygyermek becenéven való megnevezése, majd később Biszakné 'Julcsa néni'ként való emlegetése a mindentudó elbeszélő pozíciójából - jóllehet a beavatottak számára az etnográfus és az adatközlő közötti meghitt kapcsolatra való utalás - újfent az enteriőr egyediségét és eredetiségét erősíti, nem különben a nyári konyhával kapcsolatos állítás: ez a helyiség Biszak Ferencné birodalma. A Skanzen kiállítási gyakorlatának ebben a részletében megfigyelhető a Barbara KIRSCH EN BLATT-GIMBLETT által in situ és az in context elnevezéssel jelölt megjelenítés közötti fontos különbség. 2 5 Az in situ megjelenítés érintkezésen alapuló kapcsolaton (metonímia, például mosdótál = mosakodó ember) és utánzáson (mimesis) alapul. Az in context elrendezési mód esetében a tárgy egy típust képvisel, egy sokaság egy példányát szemlélteti, vagy ha egyedi, fontos személyhez, alkalomhoz kötődik, és e sajátosságánál fogva került a kiállításba, mindenféleképpen jelölik. A Skanzen enteriőrjei szintén jellegzetes tárgyakat állítanak ki együtt, ám itt a szituatív elrendezésben működő mimesis és metonímia a tárgyak között olyan kapcsolatot is sugall, amely a valóságban nem, csak az etnográfus koncepciójában 23. ZENTAI Tünde 2005/1. 24. Az értelmezéshez szükséges kompetencia hiánya „illuzórikus megértést eredményez. Ilyenkor a néző, a műveket szemlélve, nem észleli, hogy kódolt - éspedig egy másik kód szerint kódolt - közleményekkel van dolga, s az eltérő tradícióhoz tartozó művekre öntudatlanul a mindennapi észlelésben, a megszokott tárgyak desifrírozására használt kódot alkalmazzák." BOURDIEUX, Pierre 1978. 176-177. 25. Fontosnak tartjuk felhívni a figyelmet, hogy ebben az esetben az in situ fogalma a kiállításban alkalmazott megjelenítési módra vonatkozik, és semmiképpen nem keverendő össze a „skanzenológiában" használt, az építészeti objektumok helybeni megőrzését jelölő in situ kifejezéssel. Az in situ elrendezésben a tárgy egy olyan rész, amely összefüggő kapcsolatban áll a hiányzó egésszel, amely vagy újraalkotható, vagy sem. A metonímia elfogadja a tárgy önmagában rejlő töredékes természetét, a tárgy töredékként való bemutatása pedig növeli a „valódiság" auráját. Az etnográfiai tárgy metonimikus természeténél fogva támogatja a hátramaradott utánzó előhívásait, az in situ installáció gyakran eredményez környezeti megjelenítést vagy újraalkotást. A bemutatás monografikus karakterű és népszerű mindazok körében, akik úgy érvelnek, hogy a kultúrák saját jogukon koherens egészek, és a környezet a kulturális formációban szignifikáns szerepet töltenek be, ezért a múzeumi megjelenítés folyamatot, nem pedig pusztán terméket kell, hogy bemutasson. Az in context megjelenítés a valóságra való vonatkoztatás elméleti keretének interpretatív problémáját dolgozza fel, az eszméket közvetítő elrendezés és az értelmezés különleges technikáit vonzza. A tárgyakat itt összefüggéseikben jelenítik meg, feliratok, táblák, diagramok, audiovizuális vagy élő kommentárok segítségével. A tárgyak esetében nem a szituatív környezetből adódó más tárgyak segítségével helyeződnek kontextusba, hanem gyakran klasszifikáló elrendezésben, formai tipológia vagy javasolt történelmi háttér szerint. A kiállítás tárgyát összehasonlítás, kérdések felvetése, sőt néha még a feltárás, gyűjtés, restaurálás reflexiói képezik. Amennyi kontextusa van a tárgynak, annyi interpretatív stratégiája is. Az in context megközelítés a tárgy fölötti erős kognitív kontrollra késztet, amennyiben kijelenti az osztályozás és az elrendezés hatalmát arra, hogy eltérő kulturális és történelmi foglalatú tárgyakat nagyszámban helyezzen egymással kapcsolatba. Barbara KIRSHENBLATT-GIMBLETT 1991. 386-443. 148
