Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)
Szenti Tibor: Épített tűzhelyek a hódmezővásárhelyi tanyákon
Tanyai kovácsműhely, kovácskohó Tanulmányunk a tűztől indult ki, és befejezésül a tűzhöz tér vissza. A kovács az egyik legelőkelőbb szakma volt. Személye kis közösségben, ahol állatgyógyítással is foglalkozott, meghatározó embernek számított. Erős fizikumával a tüzet az ember szolgálatába állító és vasat formáló erejével Héphaisztos késői utódja. A falusi, tanyai kovácsmester sokban hasonlított híres elődeire. Műhelyében mindig voltak várakozó emberek, akik csodálták, hogyan formálja a tűzben a vasat patkóvá, ekevassá, vagy éppen járomszöggé. A vásárhelyi „célszörű szögényembör" - KISS Lajos találó elnevezése alapján -, a kovácsnak nemcsak csodálója volt, hanem igyekezett ellesni a mesterségét, hogy otthon gyakorolva, megtakarítsa a kovács bérét, és vele a saját gazdaságát gyarapítsa. Ráadásul élvezte, hogy kezének nemcsak a föld és a jószágok, hanem a vas is engedelmeskedik, ezért különösen a 20. században, egyre inkább terjedt a tanyai műhelyekben a kovácskohó és a fújtató. BODGÁL Ferencet idézzük: a kovács „Régi magyar mese: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, illetve foglalkoztak a vas előállításával. A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14-. században több ágra is szakadt. A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős... Többnyire közülük kerültek ki a múlt [19.] század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették... Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették." 19 7 TIMAFFY László fogalmazta: „A kovácsműhely különálló, szabadkéményes épület volt... A bejárattal szemben áll a kohó. Középen két félkör alakú 198 tűzicipó, bal oldalán a hűtővályú vízzel, benne a kukoricacsuhé pemef. 19 9 Másik oldalán a tüzelőszén, kőszén, koksz, faszén, sokszor keverve is, benne a rakólapát, és a tűzinyárs, amivel a salakot tolják félre. A gázokat a füstsátor gyűjti össze, és kivezeti a kürtőn a kéménybe... A kohóhoz csatlakozik a vontatórúddal, kézzel vagy lábbal hajtott, körte alakú fújtató..." 20 0 FILEP Antal írta: ..A hagyományos építkezés rendjében a kovácsműhelyek bármilyen anyagból is épültek, sajátos alaprajzúak, beosztásúak voltak. Falazatuk sárfal, rakott, tömött-vert, vályog vagy nyerstégla, tégla, kő... [stb.] A műhely tere zárt helyiség volt 197. GYÖRFFY István 1943-1987. 55. 198. FILEP Antal 1982. 5. 387-389. 199. PALÁDI-KOVÁCS Attila 2001. 685. 200. MARKOLT László-VAS Tibor 1980. 1. 28. 201. BODGÁL Ferenc 1980. 3. 286-287. egy ajtóval, egy-két ablakkal, egyik sarokban a bejárattól távol állott a nagy fújtatós hevítő kohó a hozzá csatlakozó szabad vagy kaminos kéménnyel..." 20 1 A vásárhelyi tanyákban, különösen a középbirtokos rétegek portáján a 20. században megjelent a műhely. Ahogy a mai „Mindentudás Egyetemén" egy előadó teremben valamennyi szakma és tudomány részéről hangzanak el előadások, a tanyai műhelyben is a mezőgazdaság valamennyi általuk gyakorolt ágához, az épületek karbantartásához és a háztatáshoz szükséges eszközöket igyekeztek előállítani, vagy a vásárolt, de meghibásodott tárgyakat megjavítani. A műhelyeknek két típusát találtuk meg. Az egyik az általános eszkábáláshoz szükséges alapszerszámokkal, asztalokkal, satukkal, üllőkkel, faragójancsival, szerszámokkal ellátott barkácsműhely volt. A másik szakosodott, ahol a kovács és bognárszakma gyakorlásához voltak kellékek. Ebben igen értékes célszerszámok is fölfedezhetők. Érdekes volt megfigyelni, hogy az előbbi „mindenes műhelyt" általában három oldalról fallal, elől deszkaborítással, rajta többnyire kétszárnyú tömör deszkaajtóval határolt színben képezték ki, amelyben a javítás lehetőségein kívül tárolást is végeztek. (Hordók, zsákok, szánkó, kocsi, talicska stb.) Ezeket a műhelyeket valamelyik gazdasági épülethez, tárolóhoz vagy az istállóhoz építették. A nehéz szakmák gyakorlásának, a kovács és bognárműhelynek kijárt az önálló épület, amely vagy a bejáróút szélén, vagy a belső udvar végében állt. Falaihoz vályogot, téglát használtak. Kívül-belül tapasztották és meszelték, rá cseréppel födött nyeregtető került. Egy bejárati ajtóval rendelkezett; vele szemben és az épület egyik végében ablakkal. Alaprajzuk mindig téglalap alakú volt. Ezekben az épületekben helyezték el a kovácsoláshoz szükséges kohót. Kéménye a kürtőből a tető fölé nyúló sípkémény volt. A kohó meghatározta az épület méretét és jellegét. Kohóból is kétfélét találtunk. Az egyszerűbbhöz a végfalból kiálló kürtőt építettek, amelynek nyílása derékmagasságban volt. Itt a füstgázok távozásához, a kürtő falához erősített tölcsérszerűen fölfelé elkeskenyedő, alul kiszélesedő füstsátorral fedett, szögletes nyílást hagytak. Ennek megfelelő magasságban készítettek egy erős fémvázas, mozgatható, téglalap alakú és vastag vaslemez fedőlappal borított, asztalszerű állványt, amelynek a belső végén, a füstsátor alatt helyezték el a kohót. Az állványon volt a szén, a szerszámok és a nyersvas egy része; mellette a földön az üllő, szükség szerint erős, vastag faasztal az elkészült eszköz további megmunkálásához: reszeléshez, lyukasztáshoz, pántoláshoz stb. és a vizes vödör a vas edzéséhez. 73
