Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

SZABADTÉRI MUZEOLÓGIA 40 ÉVE MAGYARORSZÁGON - Sári Zsolt: Skanzenek és európai együttműködések – A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Cult-Rural projektje

tezve már a mangalica sertés tenyésztése virágzott. A mangalica lassú fejlődésű, korán érő, szapora (5-6 malacot fialó) sertés, a mely kiválóan bírja és igényli is az extenzív, külterjes tartást, azaz az erdőkben makkoltattást, szabadban tartották. A 19. század végére az erdők pusztulása, a zsírsertések utáni kereslet csökkenése, a pestisjárvány megtizedelte az állományt: az 1890-es években csaknem 4 milliós volt az állomány, 1960-ra 1000 alá esett az állomány száma, veszélyeztetett faj lett. A különböző génbankoknak, magángazdaságoknak köszönhetően mára már nincs veszélyben a fajta. Megkezdődött a fellelt példányok törzskönyvezése, továbbtenyésztése, és az egyre több nemzetközi sikert elért jó minőségű húsa az alapja a világhírű spanyol serrano sonkának. 2004-ben a nemzetközi SLOW FOOD mozgalom termékoltalom alá helyezte a kiskunsági Rendek família mangalicakolbászát. A szabad tartásnak köszönhető a jó minőségű, sötét, márványozott hús, a bioélelmiszerek kedvelőinek körében is elismerésnek örvend. A mangalica húsának alacsonyabb a víztartalma, mint az intenzíven tartott sertésnek, ezért kifejezetten alkalmas jó minőségű szárazáru, pecsenyehúsok, kenyérszalonna és hosszú érlelésű sonkák gyártására. Figyelemre méltó a vitamin- és ásványianyag-tartalma, illetve több telítetlen zsírsavval rendelkezik, mint más sertések. A Rendek tanya gazdálkodása a helyi termékekre és a biodiverzitásra épül, a gazdaság működtetése a fenntartható fejlődés szolgálatába állítva segíti a folyamatos és folytonos létminőséget, takarékosan bánik a természeti, társadalmi és gazdasági tényezőkkel. Az iparosodás előtti falusi társadalomban a különféle működési láncok stádiumait a gazdaság azon elve alapján szervezték, hogy a természetes forrás elvételének vagy használatának mindig volt egy megokolt célja. Ennek a mentalitásnak a relatív folyamatosságát egy bizonyos mozdulatlanságon keresztül vizsgálhatjuk. A falusi világ megértésének kulcsa az időfelfogás sajátosságában rejlik. Ez a ciklikus idő a mezőgazdasági munkák, az évszakok és a naptár ünnepeinek ismétlődésén alapul és ez köti az embert egy majdnem időtlen világlátásba. A parasztság megszerzett egy gyakran merev empirikus tudást, de nem zárta ki a „tudományos" tudáshoz való alkalmazkodást sem. A fogyasztási módok és a mai termelés már nem függenek közvetlenül a környezettől, amely pedig egyszerű és hatékony megoldásokat adott. A mai társadalmak ennek az örökségnek a jobb kezelését az egész világ arányaiban szemlélik. A falusi társadalmak képesek megtanítani minket forrásaink ökológiájára és helybeni használatával. Ez a kétféle társadalom úgy tűnik mindenben ellentéte egymásnak. Az egyik megkísérli a fennmaradás életfontosságú kérdéseit megválaszolni. A másik a bőség társadalma, amely megkísérli a túlfogyasztásból keletkező problémákat megoldani. A vidéki örökség és a falusi hagyományok felelevenítése nem adhat választ bolygónk minden problémájára. Ez a megközelítés az iparilag fejlett országokból indult el, miközben a világ népességének háromnegyede a fent említett tartós mezőgazdasági technikák alkalmazása ellenére krónikus alultápláltságtól szenved. A vidéken felhalmozódott tudás annak a társadalomnak az életképességéről is tanúskodik, amely e vidékeket lakja. A hagyományos társadalmak szorosabb társadalmi kapcsolatokat ápoltak, mint a maiak. Néhány múltbéli társadalmi-gazdasági szokás egy jövőbeli, kevésbé individualista életmód mintájául is szolgálhat. A magyar kaláka - kölcsönösségi alapon végzett társasmunka - például könnyen átformálható a mai igényekre. A szociális érzékenységet fel kell ébreszteni, miközben szem előtt tartjuk társadalmaink individualista beállítódását, az új kommunikációs hálózatok lehetőségeit és a kulturális vagy egyesületi formák változatait. Általában a közszolgáltatások (posta, oktatás, egészségügyi ellátás, tömegközlekedés) fenntartása is a helyi szolidaritást erősíti. Ezek lendítik mozgásba a vidéket, és jelentős lépéseket tesznek elszigetelődésük és elnéptelenedésük ellen. Nem a hagyományos életformák idealizálásra van szükség, sokkal inkább használjuk őket ihlető forrásként a vidéki élet léptékének megőrzéséhez, akár városi környezetben is. A különféle megoldások összevetése a „Cult-Rural" projekt hét tagországában minden partnernek átfogó képet nyújtott a technológiai lehetőségekről, innovatív újrahasznosításról. Kiemeljük, hogy a falusi örökség nem a kultúrának egy már nem használatos összetevője, hanem olyan része, amelyet minden generáció folyamatosan alakít és változtat a saját szempontjainak és elvárásainak megfelelően. A projekt magja a kulturális örökség, a regionális és fenntartható fejlődés. A kutatás eredményei olyan konkrét javaslatokhoz vagy példákhoz vezettek, hogy hogyan lehet a kulturális örökséget, mint a fenntartható fejlődés forrását felhasználni. 265