Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)
SZABADTÉRI MUZEOLÓGIA 40 ÉVE MAGYARORSZÁGON - Szabó Zsuzsanna: A hitelesség kérdése az élő múzeum és a rendezvények esetében, a skanzenek gyakorlatában
Az eredetileg viccnek szánt októberi karneváli vonulás figyelemreméltó tanulságokkal szolgált. A résztvevők több ezres csődülete jókedvvel, de tökéletes szereptudattal és türelemmel várta, hogy a menetben mindenki elfoglalja a neki jutó helyet és a többiekkel vonulhasson. Nem volt se farsang, se szüret, sem április elseje, ami indokolhatta volna a karneváli hangulatot. Az emberek, felnőttek és gyerekek egyaránt - világosan tudva, hogy játékról van szó - azonosultak és együttműködtek. A menet élt, a feje tetejére fordított világ működött, a krumpli karneválból spontán paródia született a látogatók aktív részvételével. Ebben a részben megfigyelhettük, hogy a hitelesség meghatározása a Skanzenben elsősorban eredeti, másolat és hamisítvány elkülönítésének szándékában megy végbe. A hitelesnek elvileg az tekinthető, amely az állandó kiállításhoz térben, időben, társadalomban, felekezetben, etnikumban kötődik. Ilyet azonban már csak rekonstruálni tudnánk, laboratóriumi körülmények között. Az ős feltámasztása inkább illik a múzeumba, mint a - bizonyos esetekben törvénytelen - leszármazott bemutatása. Itt szeretnénk visszatérni a folklorizmus kérdéséhez. Hiába definiál bizonyos idő- vagy térbeli határvonalakat magának a múzeum, a kiállítás befogadásában ezek nem maradnak sértetlenül. A látogató ugyanis érzékeli maga körül, hogy a hagyomány vagy annak idézetei, még ha teljesen más kontextusban, de ma is fellehetők tárgykultúrában, étrendben, állami ünnepekben, az öltözködés vagy a zene globális divatjában, és a népiről való elgondolás mai szimptómáiként visszahatnak mind a kiállítás, mind pedig az egyéb múzeumi interpretáció észlelésére. A néprajzi múzeum nem teheti meg, hogy a 19. századba zárkózik, mivel a kortárs társadalmi jelenségekhez hozzá nem szólás is jelentést teremt, amiből a Skanzen akkor sem fog kimaradni, ha egyetlen táncegyüttes sem lép fel többet a színpadán, és egyetlen kenyérlángos nem sül ki többet a kemencéjében. Múzeumi környezetben manapság kézműves bemutatókon olyan kézműveseket szerepeltetnek, akiket a különböző zsűrik autentikus, ugyanakkor nehezen eladható, ezáltal megélhetést nem biztosító tárgyak készítésére ösztönöznek. A folklórfesztiválok szervezői pedig a hiteles stílus elvárásaként általában nem nézik jó szemmel a tradicionálistól eltérő hangszerelést, vagy az elektronikus hangszerek használatát. Mindkét esetben arra próbálják rávenni az érintetteket, hogy inkább bemutassák (present) „a" hagyományt, mintsem képviseljék (represent) annak továbbélő, netán kitalált formáját, amelyben benne élnek. A veszély itt abban rejlik, hogy a múzeumban a hagyományt és egyes elemeit öncélúan, történelmietlen módon mutatják be, mintha azok születésük pillanatától kezdve valami rögzített és nem változó jelentéssel és értékkel rendelkeznének. „A folklór/nem folklór különbségét nem leíró problémának, vagy a kulturális formák helyes leltározásának keretében kell elgondolnunk, hanem inkább olyan erőknek és viszonyoknak a fogalmi körében, amelyek fenntartják a különbséget igazi tradíció, revival, fakelore, vagy elit kultúra között." 1 1 A múzeumban tehát helye van a folklorizmusnak, csak nem mindegy, hogyannak újratermelésében vagy reflexiójában van jelen. Ám az is meglehet, sőt bizonyos, hogy a néprajzi múzeumok a hagyományalkotás és az értékkonstituálás folyamatát is befolyásolják, mint ahogy a művészeti múzeum is hat a művészeti piacra. A nemrég alapított párizsi Quai Branly Múzeuma körüli értelmiségi szóbeszéd is erre a kölcsönhatásra mutat rá. Az új etnológiai múzeumot, amelyben elsősorban a „primitív népek" tárgyi kultúráját mutatják be, igazából azzal a céllal hozták létre, hogy a műkereskedelemből lassan kifogyó európai alkotások helyébe még időben bevezessék az Európán kívüli műtárgyakat. 1 2 A tárgy piaci értékét ugyanis nagyban befolyásolja múzeumi reprezentációja és státusza. A fő probléma az, hogy míg a szabadtéri múzeumok kialakították a maguk sajátos módszertani ismérveiket és elvárásaikat, meghatározzák a kutatás és a bemutatás tematikai irányultságát, nehezen lelhető fel egy a megjelenítés mögött húzódó valódi elméleti háttér. A múzeumnak mint a kultúrát színre vivő intézménynek ugyanis a kiállítást nemcsak egy gondolati rendszer tárgyiasított megjelenítéseként, hanem az észlelés és a befogadás tereként is végig kell gondolnia. Különösen igaz ez a szabadtéri múzeumokra, ahol az inszcenírozás a mimikriben létrejövő látvány következtében még nyilvánvalóbb, és ahol a látogató tere és a kiállítás tere bizonyos fokig elkerülhetetlenül összeolvad. Konklúzióként megállapítjuk, hogy a hitelességnek a műtárgy, a megjelenítés és a befogadás vonatkozásában egyaránt kell érvényesülnie, amely ideális esetben nem a felszínen, hanem leginkább a múzeumi létmódban, az állandó reflexióban nyilvánul meg. A szabadtéri múzeumokban uralkodó mesterséges egyneműség, a műemlékvédelem érdekeinek védőszárnya alatt, a kiállításnak egy ravatalon bebalzsamozott, érinthetetlen testéhez válik hasonlatossá. A skanzenek vizualitásában következetesen töréseket kell létrehozni, mint ahogy erre egyes szabadtéri múzeumokban (kiemelkedően Detmoldban) látunk már példát. Ezt a törést kívánta szerény eszközeivel létrehozni a Skanzen szövőszobája, vagy a 2008-as Játékévben a szabadtéri kiállítások között elhelyezett piros óriásjátékok sorozata. 11. KIRSHENBLATT-GIMBLETT, Barbara 1991. 432. 12. Ezt a VEREBÉLYI Kincsőtől kapott háttér információt a MATP/MuCEM párizsi muzeológusai is megerősítették. 255
