Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

Szenti Tibor: Épített tűzhelyek a hódmezővásárhelyi tanyákon

Szenti Tibor / Épített tűzhelyek a hódmezővásárhelyi tanyákon Bevezető Néprajzi gyűjtőmunkámat még 1959 nyarán kezdtem el, és a külterületi, helyszíni fölméréseket 1985 nyarán fejeztem be. Ezekből több szakmailag ismert könyv, igen sok tanulmány született, és láthat még napvilágot. Nehéz körülmények között, múzeumi és tudományos intézeti háttért igénylő támogatások nélkül, folyamatosan más szakmában dolgozva, de belső ösztönzéstől hajtva végeztem a vásárhelyi gazdatársadalom életmódjának kutatását. Az idetartozó sok téma közül számomra a legkedvesebb a hódmezővásárhelyi tanyarendszer hagyományos népi építészete volt, és maradt. Még láthattam tanyaépítkezést, és adatközlőim részletesen elbeszélték, hogyan végezték azt maguk, szüleik és nagyszüleik. Az egyes részleteket gyakran gazdasági naplóikban is rögzítették. Az emlékezésük hiteles módon három nemzedékig vezetett, de időben ettől visszafelé haladva, már gyakran a folklór körébe tartozott mindaz, amit az elődök építkezéséről több személyen keresztül átadva, mint orális helytörténeti adomákat elbeszéltek. 1960-ban volt a második szövetkezetbe toborzás időszaka. Ettől kezdve, ahogy az évek múltak, a helyszíni gyűjtésekkel egyre inkább időhátrányba kerültem. Olyan kíméletlen tanyapusztítást, amelyet a Viharsarokban, különösen Vásárhely és Orosháza térségében elkövettek, sehol az országban nem tapasztaltam. Talán nem véletlen csúfolták Csongrád megyét „

Pol Pot", megyei pártvezetőjének neve alapján pedig „Kuo-mocsin" megyének. „Szomorúan el kell mondanom, hogy Erdélyben a falurombolás nem sikerült olyan jól, mint az Alföldön a tanyák elpusztítása" - fogalmaztam egy riportban.

1 Leggyorsabban azokat a tanyákat takarították el, melyek állami gazdaságok területén voltak. Valamivel lassúbb ütemben fogytak a tanyák a szövetkezeti táblákból, de a gyorsuló területi összevonások során, amikor a birtok kiterjesztési megalománia látóköréből az ember, az individuum végleg eltűnt, már csak a nagyzási hóbort érvényesült. A Tiszántúl szántóföldként az ország egyik legnagyobb, összefüggő kenyérgabona-termelő éléstára volt, míg a Duna-Tisza közi Homokhátság elsősorban a gyümölcs- és konyhakerti növénytermesztésből boldogult. A kiskunsági, Szeged környéki vidékeken a III. típusú szövetkezetek jöttek létre, ahol a tanyában élőket nem lehetett teljesen elüldözni, mivel termelőmunkájuk megkövetelte az állandó kint lakást. A Tiszántúlon csak az állattartó telepeken volt szükséges folyamatos munkavégzés, ezért itt a tanyák ..gátolták" a kollektív nagybirtokká válást, a terület egybeszántását. Mindezt nem politikai indíttatásból voltam kénytelen leírni - bár senki sem húzhatja ki magát abból a korból, amelyben él -, hanem az itteni körülmények érzékeltetésére, s ez nagyon is idetartozik, és meghatározta például ennek a tanulmánynak a tartalmi értékét. A járásnyi nagyságú, 132 hold területű, ősi vásárhelyi határon, amelyen az 1950-es országos területrendezés során, de már azt megelőzően is folyamatosan két megye, két város, két járás osztozott, és három új községet hoztak létre, korábban közel hétezer tanyaszámot osztottak ki. Ebből a megcsonkított területünkön még 1971 -ben a tanács 2704 tanyát,

2 a 2004 évi önkormányzati fölmérés szerint 687-et tartottak számon, de jó, ha négyszáz olyan szórványtanyánk volt, ahol egyáltalán még valamilyen, de már nem hagyományos mezőgazdasági termelőmunkát végeztek. A népi építészeti gyűjtőmunkát feleségem gyakori segítségével magam végeztem. A tanyarombolás során nem egy alkalommal jártunk úgy, hogy a pihenő napokat fölhasználva, kerékpáron kimentünk egy-egy határrészbe, ahol korábban megkezdtük, és folytatni akartuk valamelyik tanyaépület fölmérését, de már hűlt helyét sem találtuk. Egy-egy dűlőben lévő egész tanyasorok tűntek el igen rövid idő alatt. A meghagyott tanyák eredeti lakóit kiköltöztették, más határrészekből idegeneket telepítettek a helyükre, akiknek fogalmuk sem volt, hogy előttük kik lakták, kik építették és milyen körülmények között. Azt a folyamatot, amit a néprajz kivetkezésnek nevez, mára nemcsak az öltözködésre kell értenünk. Tágabb értelemben ugyanis az említett korszak az embereket nemcsak személyes tárgyaikból „vetkőztette ki

3, hanem a birtokukban lévő szinte minden vagyonukból, így a tanyaépületekből is. Nem véletlen, hogy Nagy Gyula orosházi múzeumigazgatónak a Parasztélet a 1. PÉKÁR István 1999-2005. I. 2. (A világhálón ma is olvasható.] 2. SZENTI Tibor 1979. 184. 3. Helyesen írva: ..vásárhelyi Pusztán" (A vásárhelyi nagy határrészek hivatalos nevei: Tanya, Gorzsa tanya, puszta.] 21