Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

SZABADTÉRI MUZEOLÓGIA 40 ÉVE MAGYARORSZÁGON - Füzes Endre: A skanzenek alapításának motívációi

Füzes Endre A skanzenek alapításának motivációi Az az időszak, amelyről beszélni szeretnék, a mából visszanézve a népi építészet kutatása és a skanzenológia aranykorának tekinthető. A 20. század 60-70-es éveiről van szó, amikor olyan kulturális folyamat bontakozott ki, melynek eredményeként a falusi, mezővárosi építészeti kultúra és életmód számtalan összetevőjét konkrétabban és árnyaltabban látjuk, és láttatjuk egy olyan múzeumi intézménytípusban, melyet ma már általánosan skanzennek nevezünk. A szóban forgó évtizedek nagy idők voltak, és jómagam, mint ennek az időszaknak szerény tanúja vállalkoztam most arra, hogy e folyamat néhány vonására rámutassak. Évtizednyi pécsi múzeumi munka után 1964-ben kerültem az akkori kulturális minisztériumba, ahol a Múzeumi Főosztályon kaptam beosztást mint néprajzi referens. Ezért 16 éven keresztül folyamatosan és aktívan figyelemmel kísérhettem nemcsak általában a néprajzi kutatásokat, hanem mint a főhatóság képviselője, részt vehettem a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a regionális skanzenek alapításában, építésük folyamatában, továbbá folyamatosan regisztrálhattam a tájházak egyre bővülő hálózatát. Beosztásomnál fogva tagja lehettem az ilyen-olyan skanzen bizottságoknak, tárgyaltam politikai és igazgatási vezetőkkel, múzeumigazgatókkal, valamint az elkötelezettségben velem egy húron pendülő néprajzkutatókkal és építészekkel. Az elkövetkező rövid elemzés személyes emlékeimre épül, miután naplót nem vezettem, ezért a szokásos hivatkozásokat, jegyzeteket és a szakirodalmat most mellőztem, hiszen többségük közismert. Annak érdekében, hogy világosan lássuk a skanzenek alapításának körülményeit, szükségesnek tartom, hogy néhány ecsetvonással vázoljam azt a történelmi miliőt, amelyben ez a folyamat lezajlott. Az 1956. évi forradalom bukása és a megtorlás után voltunk, az úgynevezett kádári konszolidáció időszakában, melyet a forradalom előtti évekhez képest egyfajta politikai enyhülés, némi gazdasági fellendülés, és az életszínvonal szerény emelése jellemzett. (Jellemző tünetek: 3.60-as kenyér, 70 dolláros turista útlevél, Trabant, Wartburg vásárlási lehetőség, alacsony kamatú építési kölcsön, szövetkezeti lakások, OTP-s lakások stb.) Megszilárdultak a mezőgazdasági üzemek, beindult a háztáji gazdaság. Ez is közrejátszott abban, hogy átépült a falu, és a 10x10 m

2-es kockaházak elárasztották a vidéket. Megindult a tanyák erőszakos felszámolása is. A képhez hozzá tartozik az is, hogy új politikai és igazgatási vezető réteg formálódott, mely bizonyos szemléletváltással járt, a dogmatizmust sok területen a pragmatizmus, és a jó ügyek szolgálata váltotta fel. Előnyösen befolyásolta a skanzenek alapítását a kulturális nyitás, a megújult filmművészet, színházi kultúra, irodalom, zenei élet, a hagyományos kultúra népszerűsítése. Fellendült a közkultúra, kialakult a hatékony intézményrendszere, megnőtt a tv kulturális hatása. Mindennek következtében felértékelődött az értelmiség szerepe. Az értelmiség újra gombolhatta a korábban túl szoros kabátot, persze a politika által meghúzott határok között (Ennek jellemző megnyilvánulása volt az Aczél György nevével fémjelzett három T betű: támogat, tűr, tilt). Jó irányba mozdította elő a népi építészeti emlékek és a skanzenek ügyét az is, hogy az 1960-70-es évekre kihalt az a falusi generáció, mely elavultnak tartotta, szégyellte kulturális örökségét, és inkább letagadta értékeit. Az újabb, ezekben az években formálódó falusi értelmiség (tanácselnökök, titkárok, politikai vezetők, pedagógusok, agrárvezetők, orvosok, mérnökök stb.) - jobbára már tanult emberek, felismerték a helyi hagyományok kulturális szerepét, egészséges lokálpatriotizmus bontakozott ki körükben, mely jelentős mértékben segítette a népi építészeti emlékek helyben megőrzését tájházak, falumúzeumok formájában, megyei szinten pedig érzelmi alapot is jelentett a skanzenek születéséhez. Meghatározó jelentőségű volt ezekben az években a legfelsőbb állami- és pártvezetés értékítéletének megváltozása is. Az 1950-es évek első felében a pártvezetés (mely gyakorlatilag azonos volt az állami vezetéssel) gyanakodva nézte a régi falu önszerveződésű és tájilag differenciált hagyományait, kulturális értékeit, olyan retrográd, visszahúzó erőnek tekintette, mely hátráltatja, netán megakadályozza a mezőgazdaság szocialista átalakítását. A Szovjetunióból importált „narodnyik" fogalom vörös posztó volt sok vezető szemében. Ennek aztán a falura nézve tragikus következményei voltak. Szemléletváltásnak volt köszönhető, hogy több évi huzavona, vita és győzködés után az MSZMP Agit.Prop. Bizottsága 1965-ben elfogadta a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum megvalósításának tervét, és ezzel a legfelsőbb politikai vezetés zöld utat nyitott a regionális skanzeneknek is. Létrejött az Országos Skanzen Bizottság, amely az illetékes vezetőket és szakértőket tömörítette, és amely immár a legfelsőbb jóváhagyással működhetett. 169