Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

VASS ERIKA-BUZÁS MIKLÓS: Az Erdélyi épületegyüttes a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Telepítési koncepció, 2006 november)

59. kép. Deszkametszők Alsó-Sólyomkő déloldalán. Greguss János rajza. Orbán Balázs 1369b. 62. varán is láttunk egy példányt. Ványolással készült a cserge és a székely harisnya alapanyaga, az abaposztó is. Kászonból szintén nem tervezünk házat, a vidéket egy ványoló másolatban vagy rekonstrukcióban történő bemutatása reprezentálhatná, hiszen itt készítették legtovább a festékest. 60. kép. Ványoló Dobogón (Lövétén) Haáz Ferenc 1931. 57. Összegzés A fentiek könnyebb áttekinthetősége végett készítettünk egy táblázatot (1. sz. melléklet), amely tartalmazza a leendő épületek adatait (telek, fal és héjazat anyaga stb.) Ebből is látszik, a tervezés fázisában igyekeztünk minél többféle variációt beépíteni, hogy a látogató számára szemléletesek legyenek a különböző megoldások. Arra is törekedtünk, hogy az épületegyüttes építészetileg és társadalmilag is reprezentálja az erdélyi viszonyokat. Fölmerült az a kérdés is, vajon mennyire tudunk, illetve mennyire kell archaizmusok bemutatására szűkítenünk az épületegyüttest? A tervezés során célként fogalmazódott meg bennünk, hogy minél szélesebb idősíkot tudjunk megjeleníteni az ábrázolt életmódban és az épületek berendezésében is. Erdélyben egyrészt még gyűjthetők 19. századi bútorok, másrészt a hagyományosnak nevezett paraszti kultúra tovább tartott, mint Magyarországon, ezért építettük be két helyen is az 1940-50-es éveket. Azt az idősíkot, amivel a kolozsvári szabadtéri néprajzi múzeumban találkoztunk, a 21. század elején már nem lehet vállalni, hiszen különösen az utóbbi 16 évben Erdélyben is rohamos átalakulások kezdődtek meg. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy nekünk nem a kolozsvári vagy nagyszebeni múzeummal kell összehasonlítani a terveinket, hanem az a feladatunk, hogy az erdélyi magyarságot mutassuk be, hiszen egyik romániai szabadtéri múzeumban sem kaptak kellő szerepet. Továbbá élnünk kell azokkal a lehetőségekkel, melyek a világ számos pontján az utóbbi években kerültek előtérbe: az enteriőröket élővé kell tennünk, hogy a látogató ne csak tárgyegyütteseket lásson, hanem a hozzájuk kapcsolódó történeteket és az őket birtokló család életét, mentalitását. Ez az, amit - a magyar házakon kívül - hiányoltunk a kolozsvári múzeumból. Ehhez viszont nem csupán „régi" házakra van szükségünk, hanem hiteles történetekre és népszokásokra, műhelyekre. Nagyon fontosnak tartjuk a megvalósíthatóság kérdését, hiszen a rendelkezésünkre álló időt jól kell beosztanunk a sikeres munka érdekében, és már most sem állhatunk meg pusztán az elméletek szintjén. Terepmunkáink során igyekeztünk széles kapcsolathálót kialakítani, melynek következtében sok esetben tudjuk, hogy melyik témában konkrétan kit vonhatunk be a gyűjtésbe. Emellett kutatótáborokat is tervezünk, hogy egyetemistákkal is minél több szeletét megismertessük az egykori életnek, hiszen ahhoz, hogy a házakat élettel töltsük meg, nemcsak az építészeti jellegzetességekre van szükségünk, hanem az élet teljességének megismerésére. A munka leendő szakaszairól szintén táblázatot készítettünk, ami megkönnyíti a tervezés menetét (2. sz, melléket).