Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

SZŐCSNÉ GAZDA ENIKŐ: Erdélyi levéltári források felhasználási lehetőségei az építészet és lakásberendezés rekonstruálásában

A kelengyékbe leggyakrabban bekerülő faedény a teknő volt a 19. század első felében. A gyalogkatona-kelengyék 66%-ában jelen volt. A szülők különféle teknőt adtak a kenyér gyúrásának és dagasztásának, valamint a mosásnak, mosogatásnak, fürdésnek. Aszarvas teknő megnevezés azt sejteti, hogy már ekkor is olyan elkeskenyedő fogantyú lehetett a teknők négy sarkán, mint amilyent a közelmúltbeli háztartásokban még fellelhettek a gyűjtők. A sajtár és a dézsa nagyon ritka eleme a hozományleveleknek, használatuk a tejfeldolgozást asszociálja. Az étkezés kultúrájának talán legfontosabb elemei a tányérok, tálak, evőeszközök. A tányér használatában szintén jelentős életmódbeli, ízlésbeli különbségeket mutatnak a leltáraink. A kézdivásárhelyi cívis lányok például óntányérokból étkeztek. A harmincas évektől kezdődően a háromszéki társadalomban egyre inkább elterjedtek a porcelántányérok és tálak. Egyetlen bejegyzés tudatosítja bennünk, hogy ekkorra már Kolozsváron is elkezdődött a porcelánkészítés. A lovas és gyalogkatonák körében a cseréptányér használata is gyakoribb volt, de nem tekinthető általánosnak. Bár a fatányérok használatát a nemesség körében APOR Péter már a 18. században a régi korok emlékeként idézte," még 1837-ben is egy papolci lány hozományában 16 juharfa tányér tűnt fel. Érdekes elemként kiemelnénk a nemesi és honorácior parafernumokban feltűnő kávés ibrikeket, fíndzsiákat és nádméztartó pixiseket, kávéskanalakat, kávéőrlőket. Ezek, a korábban ismertetett kávés asztalkákkal egyetemben annak a jelei, hogy az 1830-40-es években Háromszéken is elterjedőben volt a kávézás szokása, a maga mindennapi rítusaival. Az evőeszközök közül a kanál jelenik meg a leggyakrabban. Az evőeszköz alapanyaga egyben presztízsjelölő jellegű: a nemesi réteg elemzett periódusunkban ón- vagy ezüstkanalakkal étkezik, míg a katonarendűeknél a pléh, bádog vagy a fa az elterjedtebb. A villa csupán az 1840-es évektől bukkan fel a hozománylevelekben. Kezdetben egyetlen darab kerül be a hozományba, amellyel az abálást végezték. Ez bizonyára az a nagyobb méretű, kétágú villatípus lehetett, amely a húsok sütésénél még napjainkban is feltűnik. A kés kései megjelenése a hozományokban bizonyára nem a tárgytípus hiányával magyarázható.

33 Az evőeszközökként használt kések mellett sok hozománylevélben megjelenik az egyetlen darab nagyméretű kés, amely - a szűkszavú beszámolók szerint - a hús felaprítására (transirozó), vagy a káposztavágásra szolgált. 24. kép. Nemesi szék. Székely Nemzeti Múzeum Míg a villa és a kés elég ritka eleme a listáinknak, addig a gyertyatartó már gyakrabban feltűnik. A kézdivásárhelyi cívis kisasszonyok például valamennyien vittek magukkal gyertyatartót férjük házába. Elemzett periódusunkban az igazán nagy divatja a réz gyertyatartóknak volt, jóval kevesebb lány kapott bádog világítóeszközt. Ez azzal is magyarázható, hogy egy 1849-es statisztika Sepsiszentgyörgyön is említett rézművest.

34 Nem tartjuk kizártnak azt sem, hogy a nagyobb kézművesközpontnak számító Kézdivásárhelynek is volt már ekkor rézművese. Ugyancsak gyakori elem volt a téglázó réz is, amely ebben a periódusban a vasaló megnevezése volt. Táblázatainkból kitűnik, hogy az 1801-1830 közti periódusban jóformán csak a nemeseknél és honorácioroknál, valamint a városi polgároknál tűnt fel a téglázóréz a belejáró vasaival a kelengyelistákban. A harmincas évektől kezdődően használata kiterjedt a más társadalmi rétegekre is. A hozománylevelek nem gyakori, de visszatérő elemeként értékelhetjük a rostát és a szitát is. Elemzett időszakunkban Háromszéken Kőrösön, Zágonban és Kovásznán készítettek szitákat és hajlítottak szitakérget.