Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

GAZDA KLÁRA: Nemzetiségi település a moldvai magyaroknál

jobbágyok számára. 223 Ennek a „rabságnak" az emlékét őrzik a diószéniek, akik „őseinek" a kül­területen volt ugyan felosztott földje, de csak igen kevés és rossz minőségű. Más falvak bojár­jai erdélyi vendégmunkásokkal dolgoztatták meg kiterjedt birtokaikat. A falvak belterületén, valamely nemzet, nyám­ság helyén, részén, tehát örökföldjén elhelyezkedő nemzetségi házcsoportok, katunok nevüket az őket létrehozó elemi család hivatalos és/vagy ragasztványnevéxőX kapták. Úgy keletkeztek, hogy a telek tulajdonosa még életében felosztotta azt nagykorúvá vált gyermekei közt, igyekezvén házat is építeni számukra. Ennek legkésőbb azok házasu­lásáig meg kellett történnie. A legkisebb fiúgyer­mek a szülők házát örökölte. A lányok is kaphattak részt, számukra is épülhetett ház, mint a nagypata­ki Kósák, vagy akár a csíkfalvi Szilágyiak eseté­ben, de ez nem volt kötelező, mert ha férjhez men­tek, a szülő már nem volt köteles ingatlannal, csak ingóságokkal, zesztrével ellátni. Ez esetben csupán az anyarész - rendszerint kenderföld - járt nekik. 224 Ugyanígy, csak anyarész járt az apa halálát követő­en, az ugyanazon anyától, de más apától születő mostohatestvéreknek is. És fordítva, az apa máso­dik házasságából származó gyermek is megkapja a részt, amint azt a nagypataki Rókák példája mutat­ja. Ha viszont egy családban csak lánygyermek született, azé és a hozzáköltöző férjéé lett az örök­ség. Az így keletkezett telekcsoport, melynek meg­közelítése érdekében közös utcát nyitottak, néhány nemzedékig bővülhetett, a házak a nemzedékek sorrendjében gazdát cseréltek. A 20. század máso­dik felében a városra kerülő gyermekek nem kap­tak részt, csak legfeljebb egy kis darab kerthelyisé­get. A részes birtoklás jogalapja tehát a vérségi le­származás volt. Mind a klézseiek, mind az onestiek a tőkétől való leszármazás fejében rendelkeztek osztozó joggal, s a rész effektív, a családi birtokból járt a nagykorúságukat elért leszármazottaknak. Ez a vérségi kapocs lehetett fiktív is, részhez örökbe­fogadás eredményeként is lehetett jutni, - mint a nagypataki Kósákál történt, akik azonban példánk szerint mégiscsak nemzetesek voltak a Barbóc ős­sel. Az örökbefogadás ez esetben annál inkább be­leillett a nemzetségi részes földbirtoklás szabály­rendszerébe, mivel annak az is a kitételei közé tar­tozott, hogy kihalása esetén a család a földet visz­szajuttatja a nemzetségtagok tulajdonába. Bárbocnak, nem lévén gyermeke, ezt örökbefoga­dással oldotta meg. Szintén a gyermektelen rokon telkével növelte lakóterületét a klézsei Mesterke András is. A nemzetségtagok az adható-vehető ré­szes örökbirtok eladása esetén elővásárlási joggal rendelkeztek, mint ezt a szabófalvi jogszokásokból megismertük. A belterület nemzetségi csoportok szerinti meg­osztásának igénye és gyakorlata együtt járt a külte­rület, sőt annak javai részekre való felosztásával, mely részek örökbirtok státusza elvileg érvénye­sült. A birtokosok érdekeit szabályozó földközös­ség körülményei közepette, relatív földbőség ese­tén nem volt szükség a teljes terület effektív felosz­tására, hisz a számon tartott leszármazási alapú osztozójog a közösség bármely tagja számára biz­tosította a szabadfoglalás lehetőségét. Ugyanakkor, eladás esetén pontosan meg tudták határozni birto­kuk helyét, mint azt a 16. Században a klézsei öreg Istvánnál láthattuk. A 16-17. században Moldvában már jelen levő, elsősorban a jobb minőségű szán­tókra kiterjedő egyenlősítő osztásos földközösség jogalapja a nemzetségi hovatartozás volt, amiről STAHL úgy gondolta, hogy a földhöz jutásért való harc következménye. Őszerinte a moldvai romá­noknál az ezt megelőzően az amúgy létező beltelek felosztás családcsoportos elvének 225 nem tulajdoní­tottak reális jelentőséget. Szabófalvi példáinkból mi mást sejtünk, azt, hogy nem véletlenszerűen, hanem szokásjogi alapon, az örökség továbbadásá­nak belső kényszere közepette jött létre, aminek hasonló in vivos módját ráadásul STAHL is említi 226 . E településtípusnak, mint a szabófalvi adatokból látjuk, igen fontos védelmi, önvédelmi funkciója volt, és a technika fejletlensége miatt a rokonok együttműködésnek is nagyobb lehetett a jelentősége. Mai példáinkban az osztozásos örökí­tés mechanizmusa már korlátozott, az otthon mara­dás, a falusi életmód folytatása a feltétele, és a köl­csönös segélynyújtás is kisebb jelentőségű. Megle­het, hogy a nemzetségi házcsoportok, illetve a tő­kétől való leszármazás fontosságának eltérései a két etnikumnál valóban összefüggenek a saját ha­gyomány - idegen minta kettősségével, de ezt bi­zonyítani kellene. A faluközösség ismérveivel is megmagyarázható jellegzetességei mellett, ami­lyen a határkerítés alkalmazása, önkormányzat, ön­bíráskodás, vizsgálni kellene a hely- és családtörté­nettel, leszármazásból eredő nemesi öntudattal és hierarchiával, kultusszal, temetkezési szokásokkal kapcsolatos tudást is, érvényesítve azokat a szem­pontokat, amiket KOS Károly rákosdi tanulmányá­ban említ.

Next

/
Thumbnails
Contents