Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

ALMÁSI ISTVÁN: Az erdélyi magyar népzene jellegzetességei

mely dallamhoz eltérő sorméretű szöveg kapcsolódik. Másfelől [...] magyar népdalokban a sorvégelnyelés nem más, mint az előadásmód egyik, határozott funkció nélküli különössége."

13 Ezenkívül a Maros-Kis-Küküllő közötti terület „hegymegetti" falvaiban megtörténik, hogy amikornyolcas sorméretű dallammal hétszótagú szöveget énekelnek, a sorok végéhez - román minta szerint - kiegészítő szótagot, tulajdonképpen leggyakrabban egyszerűen egy u hangzót illesztenek. Amit a szaktudósok kezdettől fogva elragadtatással állítottak, hogy ti. „Erdély a néprajz klasszikus földje",

14 „népköltészeti és népművészeti régiségeink kincsesháza [...] népzene tekintetében is gazdagabb, eredetibb minden más vidékünknél",

15 valamint a tartomány nevéhez újra meg újra hozzákapcsolt „archaikus" jelző nem vonatkoztatható minden különbségtétel nélkül e nagytáj egészére. Talán csak a magyar nyelvterület más dialektusaihoz viszonyítva igaz. Erdély egyes vidékeinek gazdasági, társadalmi és kulturális fejlettsége régebben is számos eltérést és fokozatot mutatott. Gondoljunk például arra, hogy a legnagyobb vonzerejű Székelyföld hányféle belső övezetre osztható a nyelvjárások, a viseletek, a vallási hagyományok vagy a foglalkozások különbözőségei alapján. A területileg és lélekszám szerint sokkal kisebb, legalaposabban kutatott Kalotaszeg esetében is észrevehető, hogy a Kolozsvárhoz közel eső Nádasmente a népzene tekintetében némileg régiesebb jellegű, mint a Bánffyhunyad szomszédságában fekvő Felszeg és Alszeg. Egyébként Kalotaszegre általában inkább az új stílusú dallamok nagy bősége jellemző. Természetesen voltak és vannak tájegységek, amelyeknek a népi műveltségében nagyon sok ősrégi elem őrződött meg. Tagadhatatlan, hogy a gyimesi csángók hagyományvilága a legarchaikusabb. A népzene szempontjából elég, ha a tetraton hangsorú dallamok itteni sűrű előfordulására emlékeztetek. A belső táji differenciáltság mértékét híven érzékelteti az a körülmény, hogy a népzene fentebb felsorolt jellegzetességeinek többsége nem található meg Erdélyszerte, csak egy vagy több, kisebb-nagyobb térség dallamkészletében. JAGAMAS János már 1956-ban (német nyelven) közreadott, Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez című tanulmányában megállapította, hogy a Mezőség önálló dialektusterületnek tekinthető. Sok hasonló vonást, de határozott egyéni jelleget is észrevett a Maros-Kis-Küküllő közén. JÁRDÁNYI Pál 1961 -ben a Magyar népdaltípusok című kétkötetes gyűjteményéhez csatolt - nem véglegesnek szánt - földrajzi mutatóban a keleti területek esetében a Székelyföldet és a Mezőséget különböztette meg. Az utóbbihoz azonban hozzászámított több más nem székely vidéket is. Nem maradhat említés nélkül az a tény, hogy a vokális és a hangszeres dallamok sajátosságainak megítélése nem mindig eredményez azonos táji besorolást. Még több eltérés tapasztalható, ha a népi kultúra más-más ágainak regionális jellegzetességei kerülnek előtérbe. Például a Szilágyság a tájnyelv tekintetében részint a szamosháti, részint a bihari nyelvjáráshoz tartozik, a néptánc szempontjából a Felső-Tisza vidék, a népzenéje alapján viszont inkább az erdélyi dialektus része. Más szóval átmeneti vidék, akárcsak a Gyimesi-szoros, a Fekete-Körös völgye és az Érmellék.