Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

ALMÁSI ISTVÁN: Az erdélyi magyar népzene jellegzetességei

hogy erdélyi kutatásai során Bartók leginkább a Székelyföld iránt érdeklődött, ugyanis a korabeli magyar szellemi életben uralkodó felfogáshoz igazodott, melyet hosszú időre főleg a 19. század második felének két remekmüve, KRIZA János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteménye és ORBÁN Balázs monumentális munkája, A Székelyföld leírása, a bennük található páratlan szépségek, értékek és érdekességek határoztak meg.

5 A Székelyföldön és Kalotaszegen a magyarok alkották a lakosság többségét, és sokáig tartotta magát az a téves elképzelés, amely ezt a két tájegységet egész Erdéllyel azonosította. Bartók azonban tisztában volt azzal, hogy a Keleti- és a Déli-Kárpátoktól, valamint az Erdélyi-Szigethegységtől övezett területen a magyarság számottevőbb része a közép-erdélyi vegyes lakosságú tájak nyelvszigetein, illetve észak- és dél-erdélyi szórványokban él. Levelezése és írásai tanúsítják, hogy föl szerette volna keresni a korábban figyelmen kívül maradt régiók falvait is, de az első világháború kitörése és következményei meghiúsították a terveit. Két évtizednyi szünet állt be a gyűjtőmunkában, és a belső tájegységek nagy többségének zenei hagyományairól egyelőre hiányoztak az adatok. A mélyreható kutatások kiterjesztése Erdély ismeretlenségben maradt területeire a negyvenes évek elején indulhatott meg. KODÁLY Zoltán tanácsára LAJTHA László 1940-ben Székre látogatott, és megkezdte a mezőségi népzene feltárását. Ez a kivételesen eredményes vállalkozás fényt derített arra a régebben nem is sejtett tényre, hogy Közép-Erdélyben magas színvonalú, hagyományos hangszeres népi tánczene létezik, s ezzel szoros összefüggésben egy különleges, bővült sorokból építkező, többnyire lassú tempójú dallamfajta virágzik.

6 Alig egy évvel később JÁRDÁNYI Pál a Borsa-völgyi Kidében bukkant ugyanilyen dallamokra. Kodály javaslatára ezek a meglehetősen laza szerkezetű, jellegzetes erdélyi táncdallamok a (tulajdonképpen ideiglenesnek szánt, de tartósnak bizonyult) „jajnóta" elnevezést kapták, mivel szövegükben gyakran fordulnak elő dijajaja, haj aha, lalalala, tar arára és hasonló, szövegpótló szócskák. Különben a nép körében használatos neveik: „hajnali", „hajnali cigánytánc", „hajnali keserves", „hajnali csárdás", „lassú csárdás" és „cigánykesergő".

7 A szakirodalomban többen megkísérelték tisztázni a kérdést, hogy vajon hangszeres vagy énekes eredetűeknek tekinthetők a szóban forgó dallamok, különálló stílust alkotnak-e vagy sem, és keresték a mibenlétükhöz leginkább illő elnevezésüket is, amilyen például a „lassú táncdallamok kibővült sorokkal" vagy egyszerűbben „bővült soros dallamok", „változó strófák" meg „16 szótagosok". Elszórtan régebbi népdalgyűjteményekben is szerepeltek jaj nóták. Igazi jelentőségük azonban LAJTHA széki és JÁRDÁNYI kidéi kutatásának köszönhetően világosodott meg. A későbbi gyűjtések tanúsága szerint jajnóta típusú dallamok nagy számban hallhatók a Maros-Kis-Küküllő közén is, továbbá előfordulnak a Székelyföldön és Kalotaszegen is. A Széken megkezdett nagyarányú mezőségi feltárások végeredményben lényegesen módosították a népzenénkről korábban kialakult összképet. Hadd érintsem itt azt a körülményt, hogy LAJTHÁnak és JÁRDÁNYInak volt egy elődje: SEPRŐDI János egyik diákja, KOCSIS Lajos 1911-ben a Borsa-völgyétől nem messze levő Alsó- és Felsőtőkön magyar és román hangszeres táncdallamokat, illetve többnyire hegedűn előadott vokális dallamokat jegyzett le, közöttük néhány jajnótát is. Értékes néprajzi, kiváltképp a táncéletre vonatkozó megfigyeléseket is tartalmazó kézirata 1980-ban látott napvilágot.

8 Széken fedezte föl LAJTHA László az elsősorban Közép-Erdélyben és a környező vidékeken hagyományossá vált, tipikus háromtagú vonósegyüttest, melynek hangszerösszetétele: hegedű, kontra és bőgő. A dallamot természetesen hegedűn játssza a prímás. A kontrás háromhúros brácsán vagy hegedűn a kísérő harmóniát szolgáltatja. A bőgős legfontosab szerepe a táncdallamok előadásában a ritmus biztosítása és lehetőleg az akkordok alaphangjának játszása. A kontra különlegessége abban áll, hogy a hangszer pallóját egyenesre szokták vágni, az a húrját pedig oktávval mélyebbre hangolják, s így minden vonóhúzásra hármashangzat szólaltatható meg rajta szűkfekvésben, ami a tömör hangzás előfeltétele. A brácsások régebben többnyire dúr akkordokat használtak, függetlenül a dallamok hangnemének jellegétől. Ugyancsak a negyvenes évek elején tanulmányozta DINCSÉR Oszkár a csíki falvak hagyományos tánczenéjét. Rendkívül alapos vizsgálatainak következtetéseit 1943-ban foglalta össze Két csíki hangszer. Mozsika és gardon című mintaszerű monográfiájában. Ebben a hegedű-gardon összeállítású, kéttagú együttest ismertette, amely csíki székely és gyimesi csángó falvakban volt kedvelt, illetve néhol még ma is létezik. A hegedűn játszott dallamhoz a cselló alakú húros,