Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)
A KISALFÖLDI LAKÓHÁZ TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE
területen a korábban tett utalások szerint is a kisalföldi lakóházat találjuk, esetleg több-kevesebb helyi sajátossággal (például felső csonkakontyos tető, vagy folyosóvá szélesedő gádorok stb.). Az északi területeken az északi, vagy palóc háztípus hagyományai szerint építkeztek. Mind a magyar, mind a szlovák lakosság ebben az övezetben szoba, pitvar, kamra alaprajzú házakat használt. A lakószobában belső fűtésű kemence volt, amely a régi keleteurópai kemencehasználatnak megfelelően a főzés, sütés, melegítés, szárítás mellett alvóhelyül is szolgált. Füsttelenítésüket kemenceszáj előtti kürtővel oldották meg. A lakóház szarufás tetőszékű és alsó csonkakontyos formájú volt. A csonkakonty felett szabad orommezőt hagytak, amin a füst szabadon kiáramolhatott. A szarufás tetőszéknek megfelelően az épület utcai, rövid homlokzatába két szimmetrikusan elhelyezett ablakot építettek be. Eredetileg e típus elterjedési területéhez tartoztak a Nyitra környékén települt magyar falvak. 130 Éppen a Nyitra melletti, Zobor vidéki magyar lakosságnak a háza árul el sokat a Kisalföld és az északi terület összefüggéséről. Az eredetileg belső fűtésű kemencés házban újabban (az előző nemzedék emlékezetét meg nem haladó időben) külső fűtésű kemencéket kezdtek használni. Ezzel egy időben a lakóházakba kémény került, konyhai bejárataik, kamraajtaik falazott boltozatot, gádort kaptak. Ebben az átalakulásban osztozkodtak a Nyitra és a Vág völgyében, a környező hegyvidéken települt szlovák falvak is. A bejárati boltozatokat a Kisalföldtől távolabb fekvő északi területeken, Trencsénben is követni lehet. Számos példányukat örökítették meg szlovák kutatók mind a múzeumi, mind pedig az akadémiai kutatóhelyeken. 1965-ben tett tanulmányutam során számos fotoarchivumi példányukat láttam. Az ajtó előtti boltozatok az északi háztípus területén, a történeti Magyarország nyugati határától Hont, Nógrád megyék területéig mindenütt regisztrálhatóak voltak. Véleményünk szerint, a boltozott szabadkéménnyel és a kívülről fútős tüzelőszerkezettel együtt a lakóház fejlődésének újabb elemeiként jelentek meg. Sajátos módon ma már több példánya lelhető fel az említett másodlagos zónában, mint a véleményünk szerint eredeti területen, az alföldi jellegű részben, ahol nyilvánvalóan a talajszint alá süllyesztett házak velejáróinak kellett lenniük. A kisalföldi ház elemeinek átkerülése a szomszédos háztípusok elterjedési területére (déli irányban valószínű, északi irányban nyilvánvaló) az utolsó 100-150 év paraszti kulturális fejlődésének eredménye. A kisalföldi lakóház északi kapcsolatai teljesen párhuzamba vonhatóak a Nagyalföld és az Északi-középhegység lakáskultúrájának kapcsolatával. Hasonló folyamattal állunk szemben mindkét régióban. Ahogy a nagyalföldi lakóház kívülről fűtött boglyakemencéje, szabadkéménye teret nyert a Mátra, Bükk, Cserehát, Torna, Abaúj, Zemplén területén is, és ettől még északabbra is eljutott, ugyanúgy az utóbbi 100-150 évben a kisalföldi lakóház fejlődéséhez igazodtak a szomszédos területek. Sajátos átmeneti sáv alakult így ki. Jórészt ebben az átmeneti sávban húzódik a magyar-szlovák nyelvhatár is. Itt utalni kell azonban arra, hogy a kisalföldi lakóház elterjedési területéhez tartozó vidéken is vannak jelentős, összefüggő szlovák területek. (Pozsony megye Hegyalatti és Hegyentúli vidékei például ilyenek.) Nyitrától és Barstól azonban, a nyelvhatár ebben az átmeneti sávban fekszik, illetőleg 1918—1920-ig a kétnyelvűség határterülete ebben az övezetben húzódott. Az 1918-as államfordulat után, az eltelt ötven esztendő ezt részben módosította. Mindenesetre, itt utalni kell arra, hogy e kérdésekben mennyire nem lehet etnikai alapon eligazodni. A népi építkezés jellegzetes típusai mindegyik régióban mindkét etnikum falvaiban fellelhetők. E helyen is hangsúlyozni kell, hogy az északi háztípus elterjedési területe mind nyugat felé, mind kelet felé, de északi irányban is lényegesen nagyobb, mintsem az, akár a magyar néprajztudomány gyakorlatában kialakult, vitatható terminussal, palócnak lenne nevezhető. E háztípus mind nyugaton, mind keleten elérte és átlépte az országhatárt. A kelet-európai térséghez kapcsolódva szervesen illeszkedett a 19. századig a belsőkemencés kelet-európai lakóházhoz. Az ukrán, szlovák etnikumú, egymástól 600-700 kilométeres távolságra eső községek épületei teljesen azonos részmegoldásúak. Tüzelőszerkezetük, tetőzetük stb. öszszecserélhetően azonos az északi magyar népterület lakóházaiban megtalálható megoldásokkal. Épp ezért következetesen északi háztípusról kell beszélnünk, mivel a magyar nyelvterület ilyen jellegű emlékeit sem lenne szerencsés az amúgy is problematikus palóc népcsoporthoz kötni. Munkánk során többször utal-
