Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

hagytak, amelyet ki lehetett buktatni. Ezek készíttetői is arról szóltak, hogy a világítás, légáramlás biztosítása céljából jártak el így. A kémények lepadlásolása, vagy a zárt kémények építése együtt járt az ajtó átalakításával, a kéttáblás ajtó helyett egytáblás tele-, vagy később felületének egy részén üvegezett ajtó beépítésével, ami mellett természetesen kívülről még egy teleajtót is alkalmaztak. Erős deszkából, gondosan elkészített ajtók voltak a kamrákon is, külső felületük mintásán volt berakva és felszögezve. Ezek megbízható zárakkal ellátott, egyszárnyú, egytáblás teleajtók voltak. Egyes esetekben - tűzvédelmi okokból - a kamraajtókat kívül-belül bádoglemezzel borították be (259-261. kép). Ez együtt járt a kamra boltozásával is. Az egyszárnyú, egytáblás istállóajtók gyűjtésünk idején már rendkívül hevenyészettek, s általában rossz állapotúak voltak. Sokfelé nyáron rácsajtót akasztottak a teleajtó helyébe, télen pedig a rozzant ajtókat zsákdarabokkal borították be a jobb szigetelés érdekében. Különösen az istállóknál, de a konyhaajtóknál is szokás volt az ajtófélfára kukoricaháncsból font kötelet szögelni, hogy az ajtólap és a félfa közötti rést lehetőleg jól szigeteljék. Itt kell megjegyezni, hogy a néprajzi irodalomból ismert, házfalhoz csatlakozó kerítéskapuk vizsgálatunk idejére már teljesen jellegtelenné váltak, átalakultak.

112 Az utolsó szépmívű utcaajtót HOFER Tamás Csornán, 1958ban vásárolta meg a Néprajzi Múzeum számára (262. kép). A két világháború között kialakult fahiány következtében újakat nem készítettek, a régieket nem javíthatták. Nagygazda helyeken viszont az ez idő alatt végrehajtott átépítések során kicserélték ezeket, helyükre a szobaajtókkal, kamraajtókkal azonos kivitelű, sima asztalosmunkák kerültek. Fazárat már nem találtunk. Mind a konyhaajtókon, istállóajtókon, mind pedig az utcakapukon sokfelé lehetett még látni fakilincset, de a mintájára készült billentős, kovácsoltvas kilincs sem volt ritka. A fakilincses ajtókon is vaskulcsos, lakatosmunkával készített zárak, vagy külső lakatok voltak. Nagygazda házaknál a kamraajtókon - ritkán a konyhaajtókon -, kereszt vagy átlós irányban lakattal zárható vaspántokat is találtunk. Ezeket a 19. századi gyenge közbiztonsággal indokolták (263. kép). Ablakok Az 1870-es évek kezdetéig az ablakok általában kisméretűek voltak. Nagyobb ablakokat a századforduló előtt kezdtek készíteni. Tiszta képet ma már nehezen adhatunk, mivel szinte kivétel nélkül mindenütt és minden épületen kicserélték, megnagyobbították az ablakokat, e folyamat napjainkban is tart. Manapság is újabb ablakszerkezeteket építenek be, amint erre az alaprajzi fejezetben is utaltunk. Peremterületeken, nagyrészt szegény sorsú családok által lakott falvakban (ahol túlnyomóan uradalmi cselédek laktak) maradtak még régi típusú épületeken átalakítatlanul is ablakok. A század elején, múlt század végén készített néprajzi felvételek sok adatot megőriztek a régi ablakokra vonatkozólag. A múlt század közepéig épült házak ablakai eredetileg mind kétszárnyú, szimpla, kallantyús ablakok voltak. Az egyes ablakszárnyakban két négyzetes ablakszem volt, jómódúaknái három szemes (264-265. kép). Az ablak a fal közepébe volt beépítve, kívülről, belülről is mély kávája volt. A mély káva sötétítő hatása ellen a káva felső részét rézsűsen, vagy félkörívesen képezték ki. Ezekben az ablakokban általában vasrács, ritkán farács volt. A 19. század második felétől gyakorivá vált, majd a századforduló után általánossá lett az ablakkáva külső szélére második, a belsővel azonos szerkezetű ablakkeretet felerősíteni. így kettős ablakokat alakítottak ki. Gyakori volt azonban, hogy az udvari ablakok, vagy a lesőablakok változatlanok, szimplák maradtak. Az 1920-as évektől kezdve készítettek olyan ablakokat, amelyek széles tokkal készültek, s tokjuk egyaránt hordta a külső és a belső ablakszárnyakat (266-267. kép). Az 1910-1920-as évektől kezdve a nagygazda rétegnél szokásba jött a külön álló felső ablaktábla alkalmazása és a merev osztóléc nélküli, kilincses ablak. Ez az ablaktípus vált az építkezések fő típusává, 1952-1954-ig. Attól kezdve teljesen új, háromvagy négyszárnyú, széles tokos ablakok készültek. Míg korábban az ablakokat, ajtókat asztalosokkal csináltatták, az 1950-es évektől kezdve gyári készítményeket vásároltak. Ritkábbak voltak, de - különösen a századforduló körüli időkben készített fényképfelvételeken - sokfelé lehetett látni vaslemezből készített, külső ablaktáblákat. Egy-egy rozetta, virágdísz volt rajtuk. Használatukat a lakosság