Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A TELEPÜLÉS

lepítések során már nem mindig voltak tekintettel arra, hogy a hagyományos felfogás, helyi emlékezet szerinti régi vízmentes helyeken maradjanak meg. Ilyen esetben problémák adódnak a faluközpont fejlesztése körül. Az új igényeket kiszolgáló létesítmények: mozi, művelődési ház, orvosi rendelő, gyakorta a falu történeti központjából a távol fekvő, új telepítésű tömbökbe, vagy azok szomszédságába kerültek. Előfordult, hogy „kompromisszum" született, s a régi és új falurész közötti beépítetlen sávban, esetleg elhagyott vízfolyás medrében épült fel a kulturális létesítmény, hogy mindenki számára könnyen megközelíthető legyen - mint ahogy ez Acsalagon történt. A településtörténet extrém, robbanásszerű fejlődését Bősárkányban lehetett látni. A tartósan konjunkturális helyi hagyományokon alapuló gyékényszövés tartós munkaerőigénye hazai viszonylatban egyedülállóan magas természetes szaporodást eredményezett. A nagy létszámú családok építkezései révén a falu mára hosszú kilométerekkel nőtt meg. Az eredeti településmag elvész az új gyűrűjében. A folyamat településeink sok évszázados fejlődésében is egyedülállóan nagy intenzitású volt. Miután rendkívül sokan vettek és vesznek benne részt, az eljövendőkre vonatkozóan mindenképpen történeti jelentőségűnek kell tartanunk. A folyamat napjainkban is tart, hiszen a termelőszövetkezetek kialakulásával a lakótelkek gazdasági épületeinek szerepe jelentősen csökkent. Ezzel megindul feltartóztathatatlanul a történeti településmagok zsúfoltságának lazulása. Véleményünk szerint egyelőre bizonyos aggodalomra ad okot, hogy a folyamatokban nagyon sok az ösztönszerű elem, s a megfelelő tudományos megalapozottságú műszaki szakirányítás szerepe nem mindig tud kellően érvényesülni. Jelezni kell - amint korábban szó is volt róla -, hogy a szórványformákban ugyanezen idő alatt a zártabbá válás zajlott le. A szőlőbeli dűlőutak mentén kedvező körülmények között összefüggő utcasorok alakultak ki. A szigetközi szállásokon pedig, az árvíz utáni újjáépítés is az összetelepülés, a zárt belterület kialakulása felé kényszerítette a fejlődést. A Szigetköz egyéb területén az árvíz utáni újjáépítés viszont a településszerkezetben nem jelentett változást. Az árvíz előtti utcahálózatot vették alapul, és a telekadottságok sem változtak. Az építőanyag azonban e területeken is kicserélődött. A beltelek A beltelkek vizsgálata méltánytalanul elhanyagolt területe mind a településföldrajzi, mind a településtörténeti kutatásnak. Noha néprajzi indíttatású vizsgálatok történtek, jelentőségéhez képest a kérdéskör nem eléggé feldolgozott. Pedig a telekvizsgálatok mind az építkezéskutatás, mind a településkutatás számára tanulságosak. A telek jelenti a beépítés irányából az egyes gazdaság és háztartás legszélesebb keretét, de egyúttal a település legkisebb önálló életű egysége is. A telek az egyes paraszti család lakó- és üzemhelye egyszerre, minden részlete hatással van a település, építkezés összképére, ugyanakkor benne vizsgálhatók a legvilágosabban a gazdálkodás, a társadalmi és a családi szervezet településalakító tényezői. Részben emiatt érthetetlen, hogy teljesen kimaradt tárgyalása a legújabb hazai településtörténeti irodalomból. MENDÖL Tibor sem tárgyalja nagy fontosságú kézikönyvében.

78 A szigetközi szállásokon, ahol eredetileg szórványszerűen helyezkedtek el a tanyák, csoportos udvart alkotva építették be a lakótelket. Igyekeztek a lehető legtöbb oldalról épületekkel körülvenni a portákat. Ez mindenképp a nagyalföldi tanyaudvarokra emlékeztet bennünket. Adott esetben egy-egy magányos telepként működő háztartás számára ez a legelőnyösebb forma. A teljesen szabadon álló épületcsoport közepén így lehet a legegyszerűbben szélvédett helyet biztosítani, az egyes épületek így helyezhetők egymáshoz a legközelebb. A Szigetköz tartozékszórványait kivéve, a hagyományos telektípus mindenütt a szalagtelek volt. Hegyközségi szórványban is és az esetlegesen fellelhető halmazokban is, a telek kialakításánál a szalagtelkes rendszerhez igyekeztek igazodni. A korábbi nemzedékek számára a beltelek nem volt olyan megcsontosodott, sérthetetlen, jogilag kötött fogalom, mint manapság. A telkeket nem jelölték ki olyan műszaki szabatossággal, mint ma hinnők. Az egyes telkek kerítetlenek voltak. A települési struktúra változtatása nélkül területük emberöltőként változott, leginkább csökkent. A telekhatárok spontán, szabálytalanul alakultak. Végleges kijelölésük, bekerítésük újabban lett általános. Az élő sövény és a fasor mellett, hevenyészett vesszőfonatú vagy léckerítések, deszkapalánkok legelő-