Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A TELEPÜLÉS

teljességre törekvő feltárásának igénye, ami a tiszteletre méltó, hasznos tudománytörténeti előzmények dacára is együtt kellett járjon a még elérhető objektumok részletes leírásával. Másrészt kikerülhetetlenül szükséges feladatunk volt a kutatásaink ama fázisában vizsgált jelenségek nagytáji kereteinek pontos, következetes meghatározása. E két feladat talán nem tűnt elmélyült igényűnek, első látásra a témakezelés formális megoldásának látszott, viszont meggyőződésünk volt, hogy további, magasabb igényű célkitűzéseink megvalósításához ez az út ad megbízható, szolid alapokat. Az így kapott eredmények, úgy hisszük, lehetőséget fognak teremteni a magyar népi építkezés egészéről alkotott kép hiányzó részleteinek kiegészítésére, történeti, európai kapcsolatainak alaposabb megvilágítására. A TELEPÜLÉS A nyers táj jellemzése Mind a települések, mind a népi építkezés vizsgálata szempontjából tanulságos néhány alapvető földrajzi - nyers táji adottságról szólnunk. A Kisalföld az ország egyéb sík és dombvidéki területéhez képest csapadékosabb, s főleg kevesebb az insoláció időtartama. Noha a különbségek a táj egészét tekintve nem túlzottan jelentősek, egyes körzetekben a mikroklimatikus adottságok sajátosan alakulnak, vannak résztájak, ahol a klíma rendkívül nedves az év nagy részében, ami speciális építészeti igényeket támasztott (5. kép). A kedvező éghajlati adottságok a táj vegetációját előnyösen befolyásolták, a Kisalföld egész területe erdőben gazdag volt. Építkezési vonatkozásokban, vizsgált területünknek ez a fában való viszonylagos gazdagsága az erdőségek megfogyatkozása után is, a legutóbbi időkig megnyilvánult. Máig sok helyen teljesen ligetes jellege van e tájnak. A nagy kiterjedésű, értékes fában gazdag helyi erdők emlékét megtaláltuk az eleven paraszti emlékezetben, és a helynevekben is. Egyes helyekről múzeumba kerültek a lakosság speciális, jelentős mennyiségben és jó minőségben készített faárui. Külön kis szőlőpréskészítő központ alakult ki a Sokoróalján (Kajárpéc).

11 A győri püspökség nyúli szőlészetének impozáns prése 1699-ből a Néprajzi Múzeumba került. Hiteles feliratának tanulsága szerint a helyi erdőségben termett fából faragták. Bálványfáj a közel 9 méter hosszú, keresztmetszete 80x120 cm, mely önmagában is sokat sejtet a hajdani erdőségekről. Ezeken túlmenően elégséges általánosságban a II. József-kori katonai térképfelvételek idevágó lapjaira utalni (6-7. kép). A táj sajátos vízrajzi adottságaiból következett, hogy több helyütt összefüggő nádasok alakultak ki. Nem csak a rossz lefolyású, mocsaras medencerészekben és sekélyebb folyómedrekben, hanem a jelenlegi vízhálózat kialakítása előtt a hegyi, dombvidéki patakok völgyeiben is jelentékeny nádasok voltak. Ezek nem is annyira természetes képződmények, mint inkább a völgyek patakjai mesterséges, malomgátakkal, halastavakkal duzzasztott átalakítás következményei voltak. így a helyi lakosság és az uradalmak számára kettős haszonvétel alakult ki: a vizet a malmok számára duzzasztották, de építő- és tüzelőanyaghoz is juthattak. A fenti haszonvételek azonban megszűntek a 19. századi racionális vízrendezések következtében. Kiváló példa erre a Pándzsa ér (8. kép). A kedvező vízrajzi feltételeknek köszönhetően jelentős mennyiségű alapanyag állt rendelkezésre a sövényfonás számára. A kiterjedt ártéri füzesek lehetővé tették a vesszőanyagok széleskörű felhasználását, egészen a jelen korig. Területenként változó ugyan, de szinte mindenütt jelentős a vesszőanyagok szerepe. Itt kell szólni arról, hogy mind a településrendszerre, mind a falvak építkezésére jelentős hatással volt a kisalföldi folyóvizek, vadvizes területek rendezése. Nagyon korán elkezdődtek az „okszerű beavatkozások", azonban a táj sajátos geológiai, hidrológiai viszonyai miatt nem jártak olyan gyökeres változással, mint a nagyalföldi árvízrendezések. A kisalföldi vízrendezés nem vonta maga után a terület kiszáradását, mint ahogyan az a Tiszántúl, Duna-Tisza köze esetében ijesztő példákkal bekövetkezett. Bár a vízrendszer itt is jócskán változott, a beavatkozás e táj vízháztartása, növénytársulásai, gazdálkodása szempontjából