Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

DEMETER ISTVÁN-MIKLÓS ZOLTÁN: Nyikó menti díszített tetőcserepek

1. kép. Az 1780-ban épített tarcsafalvi lakóház hosszanti metszete rendára, gerezdre rakva fektették a fenyőfaboronákat, melyek sarkait keresztfejes kötésekkel illesztették össze. A túlnyúló boronák végét szorosan a fal mellett lefűrészelték.

19 A ház falának kialakításában továbbá talpas vázas építkezési eljárást is alkalmaztak. A megmunkálatlan falfelületet - agyagból és lótrágyából gyúrt - tapasztás borította. A minél hatékonyabb tapadás érdekében a gerendák közé bolhaszegeket illesztettek, később pedig fenyőágas lécezéssel borították a fal egész felületét, s végül erre került a szigetelő tapasztás. A ház elengedhetetlen részét képezte a tornác, amely az első ház külső és a pitvart záró fal hosszúságában húzódott. Legalább ennyire elterjedt volt - a ház frontján, az első ház falának hosszát követő - körtornácos megoldás. A csapolással és hónaljkötéssel rögzített fa tornácoszlopok közötti rész a nyitott pitvar előtt többnyire mellvédes volt. Ugyaninnen nyitottak feljáratot a padlásra is. A lakóterek belső falát is tapasztás fedte, a járófelületet pedig agyaggal sikálták fel. Később a döngölt földet párnafákra helyezett fa, majd vasszegekkel rögzített - fenyőfapadlózat váltotta fel. Erre a változtatásra legkésőbb a konyhába került sor, ahol (még a 18. század végén is) kövekkel kirakott szabad tűzhely szolgált a főzéshez. Később a sütőkemence is kiszorul a helyiségből, külön erre a célra kialakított sütőházban kapva helyet, de gyakran előfordulhatott egyedülálló építményként is. A szobákban az érckályhákat megelőzően főleg a székelykeresztúri csempekészítő műhelyekből kikerült cserepesek, kandallók, kályhák segítségével fűtöttek. Az ajtók és az ablakok (egyrétegű) egyszárnyasok voltak, és a nyíló nélküli ablakrámákat lantornával zárták le. Az ajtó és ablakkereteket, de kiváltképpen a mestergerendát sok esetben rozettás, hullá2. kép. Csehétfalvi csűr alaprajza mos vonalvezetésű virágmintás vagy évszámos és egyéb szöveges feliratok díszítették. Az ornamentikát sokszor színes festéssel is ellátták. A lakóhelyiségek födémé gerendákra helyezett deszkázassál készült, a padlást pedig (szigetelés céljával) lesikálták. Leginkább a torokgerendás vagy kakasülős tetők váltak általánossá. Cserepezéskor (gyakran) székülést is ácsoltak a korábbi tetőszerkezetek megerősítése céljából. A kémény állítása csak a 19. században mondható általánosnak, addig a tetőzet mindkét oldalán (konttyal fedett) füstlyukakon vezették el a padlástérbe került füstöt. Viszonylag aprólékosan nyomon követhető a fedésben alkalmazott anyagok időbeni változása, melyet részletesen a következő fejezetben taglalunk. Egy család életterének fontos részét jelentette a lakóház, a termelési folyamatban viszont számos más melléképületre is szükség volt. Az udvaron helyet kaphatott még a csűr, sütőház, szekérszín, sütőkemence, baromfiól és disznópajta. A kemence sok esetben bekerült a sütőházba, a baromfiól sem képezett mindig különálló épületet, nem utolsó sorban szokás volt a szekérszínt is valamelyik melléképülettel egy fedél alá építeni. Az udvar összképét a csűr uralta, oly módon, hogy még a lakóháznál is impozánsabb lehetett. A régi falusi társadalmakban, kiemel módon az állattenyésztésre nagy hangsúlyt fektető közösségekben, a család élelmezési alapját és a földműveléshez szükséges munkaerőt maguk az állatok képezték, ezért fokozott figyelmet fordítottak a csűrre és a pajtára. Bár méreteiben jóval meghalad(hat)ta a lakóházat, az építési munkálatokat mégsem végezték akkor alapossággal. A ház tengelyére merőlegesen elhelyezett az udvart lezáró - épületben a pajta, a csűr, valamint a szekérszín is helyet kapott. A csűrrel megosztott két pajta feletti szénatartóban az