Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

SZENTI TIBOR: Hagyományos tanyai ólak, aklok, esztrongák és galambdúcok Hódmezővásárhelyen

pen is fölmérhettünk, pedig ezek legnagyobb része a 19. század utolsó harmadától, illetve a századforduló során épültek. Ez a konzervatív építkezési mód annak tudható be, hogy már a szállások idején kialakultak azok az építési módok és épülettípusok, amelyek maradandónak bizonyultak, illetve megfeleltek az akkori, még nem tömegigényeket kielégítő jószágtartás számára. Az istállókat kivéve általában olcsó alapanyagokból és házi erőből készültek. Ha nagyon tönkre mentek, ezeket nem javítgatták, hanem újat építettek helyettük. A feudalizmus korszakában, különösen a 18. században fölfigyeltünk arra a jelenségre is, hogy az ól, szín és istálló fogalma gyakran összekeveredett. A vonatkozó szakirodalmak más helységekből ugyanezen gondokat jelezték. A terminológia még kialakulatlan volt, és vagy az épületekben tartott állatok fajtája, kora alapján (például „borjú ól"), vagy az épületek építésére, berendezésére vonatkozó megállapítás során (például „hídlásos ól", „jászlas ól") elvileg dönthető el, hogy eredeti használata szerint, melyik épülettípusba sorolhatók. Ez viszont alap- és metszetrajz, illetve fotó híján tévedésekre adhat lehetőséget, éppen ezért a besorolásnál az inventáriumokban talált meghatározásokat fogadtuk el. A szóhasználat is változott. Néhány fogalom bővült, vagy kiveszett, és még a szakkönyvek, lexikonok sem nyújtottak fölvilágosítást. Ma már eldönthetetlen például az, hogy a becsült „Pujka üllő" (így!) nyitott, illetve zárt építmény volt-e valószínű, hogy épületnek kellett lenni, ha már a vagyonleltár azok között sorolta, vagy födéllel védett baromfilétra, illetve csak fák ágaira vízszintesen fölkötött lécekből, ágakból állt, mint azt 1977-ben a Pusztán találtuk. (Lásd a 36. sz. képen.) Legegyszerűbb épületek a verömólak, amelyek kezdetben földbevájt, gyakran tető nélküli gödrök voltak. Hazánk egyes vidékein, így a vásárhelyi Pusztán, a kardoskúti Fehér-tó partján, M ónus János tanyaudvarán még magunk is láttunk ennek túlélő változatát, amelyet disznóhízlalásra használtak. Ezek jó példái voltak az állatkínzásnak! A mély gödörből a jószág nem tudott szabadulni. A helye csak akkora volt, hogy benne megfordulhatott és saját ürülékébe lefeküdhetett. Itt táplálták, és a mozgáshiány következtében a sertés gyorsabban hízott: „jobban kötött a hája". A vázolt gondok ellenére úgy látjuk, hogy a földolgozással az eddigi ismereteinket sikerült jelentősen bővíteni, és például a II. Korszaknál a baromfitartás időmeghatározását pontosítani. A becsült ólak típusai Az istállókhoz hasonlóan, az ólépületek is egyre nagyobbak, és többosztatúakká váltak. Mind a sertés-, mind a tyúkólak között zömében 2-3 részest találtunk. Gyakori a sertés- és tyúkól egymás mellé ragasztása, illetve a közös fedél fallal való megosztása különböző állatfajták tartására. Az ólakat nádból, fenyőfából, sárból, vályogból, töltésből építették. Volt földből ásva, az oldala tapaszos földből építve.

7 Itt kell rámutatnunk arra az eddig figyelmen kívül hagyott tényre, hogy a baromfitartásnak nagyobb volt a jelentősége, mint azt ismertük. A parlagoló földművelésről, félrideg állattartásról a korszerűbb művelési-tartási rendszerekre való áttérés során, a 18. század utolsó harmadában fejlődni kezdett a baromfitartás. A század második felében becsült szállásokon 52 tyúkólt és 2 lúdólt találtunk, de számuk valószínű ennél jóval több lehetett, hiszen az állatfaj pontosítása nélkül becsült 11 ól közül is nem egyet használhattak baromfitartásra. Az elkülönített, kettős, hármas tyúkólak jelzik, hogy az eltérő fajú és kom baromfit külön tartották. Mi indokolta a baromfitartás kiteljesedését? Az induló és fejlődő gazdaságok számára, kis anyagi befektetéssel, gyors jövedelmi forrást és táplálékot jelentettek. A kora tavasszal ültetett baromfi őszre, télre értékesíthetővé vált. Bármikor értékes táplálékul szolgált, ezért mind az élő állat, mind a tojás egész évben kelendő volt. Nem véletlen, hogy a tanulmányunkban vizsgált II. és III. Korszakban már sok tanyában több száz baromfit neveltek, de éppen a jó értékesíthetősége miatt saját asztalra gyakran csak ünnepnapon, vagy akkor került, ha beteg volt a gazda, illetve a baromfi.