Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

FLÓRIÁN MÁRIA: Bíró Friderika 60 éves

Csönd és béke ..." {Vallomások egy közösség életéből. TÉKA 1988. 2. 5-9. és 1989. 2. 24-32.). Miután a Szabadtéri Néprajzi Múzeum budapesti munkatársai kikényszerültek Szentendrére, néhányan évekig HÉV-vel jártunk ki, aztán éppen Frici szállított minket. Azt a 4-5 embert, aki Frici kocsijában utazott, a fenti viszontagságokon kívül még a kocsiban lezajlott nagy traccspartik is összekovácsolták. Szerencsém volt egy ideig közéjük tartozni. Együtt örültünk valamelyikünk eredményeinek, például egy jól sikerült tárgyvásárlásnak, így annak, hogy Frici Lendvadedesen nyomára akadt olyan ácsolt ágyaknak, amilyenekhez hasonló - akkortájt egyetlen hazai példány - a Néprajzi Múzeum tulajdonában volt {Ácsolt ágyak Lendvadedesről. Ház és Ember 2. 1984. 213-215.). Ilyen utak alkalmával hallottunk Frici kiszállásairól is. Le is írta első útját Oriszentpétertől Szalaföig, ahová egy alkalmi dzsipen jutott el. Elmesélte végtelennek tünő útját egy elvarázsolt, enciánnal és lila erica-szőnyeggel borított, kesernyés illatú fenyőerdőben Csörgőszer felé, végtelennek tünő útját, amelyről azt hitte, „az út végén nem is lesznek házak". A végül megtalált ház lakatlan volt, a környéken nem volt szállás. Visszament az elvarázsolt erdőn át Szalafő központjába, Alsószerre, ahol egy korábban megígért szállásra sem tudták befogadni. „Egy mező közepén álltam reményvesztetten, a nehéz csomaggal és kilátástalannak láttam mindent"- emlékezett az útra. (Sokunk által átélt pillanatok ezek.) Végül egy szikár, kemény vonású asszony befogadta, vacsorához is invitálta. Idézem Fricit: „Vacsora után Jóska bácsi szól rám: No, Frici, gyűjjék lábat mosni. Kicsit elcsodálkoztam, amikor az udvaron álló kis fasajtárhoz vezetett. Lábat mostam, aztán ők is. Azt hiszem, ez a közös lábmosás már azt jelentette, hogy befogadtak." A Herczeg és a Zsoldos család, majd Felsőszeren Balogh Sándorék fogadták be, akiknek a házát később behozta a múzeumba. Balogh Sándorral sokat beszélgetett a régi életről, régi házról, miközben együtt iszogatták Sándor bácsi féltve őrzött berkenyepálinkáját. A csendes, kemény Sándor bácsit egyszer sírni is látta, amikor a kerített házat, az ő szülőházát bontották. Akkor napokig nem szólt senkihez. És Frici évente többször is visszajárt Szalafőre, hol Felsőszeren, hol Pityerszeren, hol máshol várta a sok-sok kedves adatközlő, akikhez nem csak dolgozni ment vissza, hanem ünnepelni is, disznóölésre, esküvőre és temetésre is. A szikár asszony temetésére is, 4. kép. A nyugat-dunántúli vendégek köszöntése a tájegység átadásán, 1993 (DEIM Péter felvétele) akire emlékezve elmondta: „Soha nem felejtem el őt, és örökké hálás leszek neki, amiért akkor, azon a szép nyári estén befogadott magukhoz." Nincs még egy kollégám, akinek az élete anynyira összefonódott volna adatközlőivel, mint Friderikáé. A mi életünknek is így lett szinte közvetlen szereplője az „alacsony, hajlott hátú, igenigen kedves Juliska néni", Bajánsenye legokosabb asszonya, aki „hosszú téli estéken a fűrészporos kályha melegénél órákat beszélt a régi paraszti életről". Fia, Ballá Gyula, aki eleinte a „gumicsizmás, nadrágos nőt" a faluban dolgozó munkások vízhordójának hitte, feleségével együtt életre szóló barátságot kötött Fricivel, aki családtagként jár hozzájuk Bajánsenyére. Ballá Gyula, pedig mindannyiunk munkatársaként, saját barátaival, helyi segítőkkel együtt bontotta le a múzeumba kiválasztott épületeket, és fel is épített kettőt Szentendrén. Csak néhány kedves adatközlőt említek még, akik Frici révén nekünk is távoli ismerőseink lettek: a szinte „igazi néprajzos kollégát", a pankaszi Avas Kálmánnét, a kondorfai Pleier család vidám Blanka nénijét vagy a rédicsi Varga Ferencnét, Stefit és a sógornőjét, Nenét, aki a legfinomabb gombaételeket főzte, és tökmagolajos salátával várta Fricit. Ezek a kedves emberek könnyítették meg Frici számára azt a nehéz időszakot, „amikor minden fa mögött határőrök lestek ránk, amikor vonaton, az úton, az autóbuszon igazoltattak, amikor egy-egy gyanús, szakállas kollégámat leszedték a vonatról, és hosszú időbe telt, míg a határőr-laktanyából kiszabadultak. Vonaton, busszal, kerékpárral és főként gyalog jártuk a vidéket. Sokszor hajnalok hajnalán indultunk egy-egy né-