Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

K. CSILLÉRY KLÁRA: A kanapé és a köznépi lakás modernizálása a 19. századi Magyarországon

amelyen a B D névjel elé kifaragott NS igazolja tulajdonosának nemesi származását.

91 A saját kultúra öntudatos vállalása? Pusztán maradiság? Lehet, hogy egyszerűen felismerése annak, hogy a párhuzamos rend ugyan modernebbnek hat, de szűkebb és korlátozottabb férőhelyet kínál az asztal mellett. A párhuzamos lakásrendet elutasítók közt nagy számmal voltak, akik a lakás modernizálásához elegendőnek vélték a kanapé megszerzését, azt állítva be az asztalszögletbe. Szegényebb helyen megelégedtek a főfal előtt eggyel, az asztal másik oldalán jó volt akár támlátlan lóca is (22. kép). Általában azonban, a Dunántúltól Erdélyig, a sarokpadok módján alkalmazott kanapékból kettőt helyeztek az asztal mellé. A 19. század közepe után erről vallanak olyan székelyföldi hozományjegyzékek, ahol kanapé is része a kelengyének. Míg az 1855-ben a háromszéki Kézdipolyánon a Nemzetes Zonda Mihályhoz férjhez ment, módosabb katonacsaládbeli Simon Anna két ágy, asztal és négy szék mellé egy kanapét kapott - csupa festett darabot -,

92 a csíkmenasági, kevésbé rangos családokbeli leányok, 1865 és 1908 közt kelt jegyzékek tanúsága szerint, párosan kapták a festett kanapés, illetve kanapélyos padot. Sarokpadként felállított két kanapéról számos fénykép tanúskodik; akad amelyen két különböző - talán más-máshonnan öröklött - példány látható egymás mellett (23. kép). Sajátos megoldás is adódott. Apátfalván 1908-beli felvétel tanúsága szerint az ágyhoz tolták az asztallal együtt a kanapét, a magasra vetett ágyak elé is hasonló kanapékat állítva, míg a másik szögletben már plüssdívány került (29. kép). Egyenes következménye végül az ilyen felállításnak a két kanapé sarokpadkénti egybeépítése, olyan padot hozva létre, melynek főként a két kartámlája idézi a kanapét, és a neve is vele azonos, kanapépad lesz. Feltehető, hogy már az 1821-ben, Keszthelyen, Kollár András csizmadia hagyatékában, az egyetlen szobára való kevés bútor közt említett egy darab ,, asztal mellet lévő kanapé keménfábúl", mely a megjegyzés szerint asztal körül kánápe pad, sarokkanapé lehetett.

94 A tárgytípus igen korán kialakulhatott tehát. Az, hogy milyen a már elfogadottá vált sarokkanapé, jól mutatják GYÖRFFY István felvételei, aki Nádudvaron 1907-ben (24. kép), Karcagon 1908-ban (25. kép), Gyimesközéplokon 1911-ben (26. kép) örökítette meg. Kalotaszegen idővel létrejöttek olyan változatok is, melyek a vetett ágyig nyúlva, három oldalról veszik körül a szoba vendégfogadásra fenntartott részét (28. kép). A kanapé popularizálódásának néhány tanulsága A magyarországi köznépi kanapé meggyökeresedése lényegében megfelel a kultúra rögződéséről kialakított elméletnek. A tehetős átvevők, a konjunktúra lehetőségeit kihasználva, reprezentációs célból szerezték meg, még a tárgy úri és polgári alkalmazásának fénykorában, egy átmásolhatónak hitt lakásmodell megvalósítása reményében. A befogadás megtörtént, segítségével létrejött az ún. párhuzamos lakásberendezés. Ám a lakásrend megváltoztatását kiváltó ok elhomályosultával az új rendszer vonzereje csökkent, és a kanapé további terjedésével már nem járt együtt ennek átvétele is. A modernizációhoz elegendőnek vélve a kanapé megszerzését, azt sarokpadként kezdték használni, majd a legjellegzetesebbnek vélt elemeinek felhasználásával a sarokpadot kísérelték meg hozzá hasonítva, újszerűvé tenni. A köznépi kanapé beilleszkedett a hagyományos lakáskultúrába, de magától értetődően, csupán korlátozott időre. A 19. század keretei közt a befogadás területén belül sem tudott végleg a társadalom egyazon rétegéhez kötődni. Azok a módos gazdák, akik elsőkként vállalkoztak rá, hogy ennek révén újítsák meg lakásukat, meglehet, még azt a közvéleményt is kihívták vele, amelytől a felértékelést várták. De a bútordivatnak a korábbiakénál gyorsabb változása nyomán, utódaiknál már más presztízsbútor megszerzése lett a cél. Míg a kézdipolyáni szabad székely családból származó Boldizsár Rozália 1855-ben kanapé Széket kapott, 1879-ben férjhez menő leánya kelengyéjébe már divánt adtak.

95 Az évtizedek múlásával a kanapé és a mintáját követő sarokpad mind kisebb rangúaknái jelent meg kívánatos presztízstárgyként. Dunapatajon (BácsKiskun m.), ahol, Bán Julianna, 110-120 holdas első gazda leánya már az 1890-es évek végén neoreneszánsz hálót vitt férje házához, aki az öröklött fakanapét legfeljebb a tornácon tűrte, az ezt követően házasodott 8 holdas Dobos Sándoréknál még kanapépadot állítottak az asztal mellé a lakószobába (26. kép), igaz, a tisztaszobába ők is plüssdíványt, a helyi elvárásoknak megfelelően. Bán István napszámos feleségének viszont csak az 1960-as évek elején sikerült, árverésen, módos hagyatékokból megszerzett sarokkanapéval és Thonet-székekkel berendeznie egyetlen szobájukat; de így is örömére szolgált, hiszen, ha rangemelkedést nem is hozhatott, de meghozta a jobb megítélést a szomszédoktól és a náluk megforduló munkaadóktól.

96