Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

ZENTAI TÜNDE: Az „ágyöltözet" a 18. században

Zentai Tünde AZ „AGYÖLTÖZET" A 18. SZÁZADBAN Az ágynemű alakulásában a 18. században a kényelmi és mennyiségi szempontok mellett egyre fontosabb szerepet játszik a díszített ágytextília elterjedése. Ezt látszanak igazolni mind a levéltári források, mind a tárgyi emlékek. A jogi írásbeliség társadalmi méretűvé válása mind több adatot szolgáltat a paraszti háztartásokról, különösen 1767-től, miután az úrbérrendezési törvény kötelezővé tette az árvákat maga után hagyó jobbágy vagyonának az összeírását.

1 A különféle leltárak, becsű- és osztálylevelek, árverési jegyzőkönyvek, kárlisták a textília és az ágynemű nagy mennyiségét dokumentálják. Ám ezekből az iratokból csak gondos forráskritikával következtethetünk a valós állapotokra. A konszkripciók számottevő része hagyatéki leltár, amelyek a tárgyi ellátottság minimumáról tájékoztatnak, hisz a vagyon számos eleme többféle okból nem is került a leltározók elé. Ezzel szemben a bemondáson alapuló kárlisták eltúlozzák a veszteségeket. Mindegyikükre jellemző azonban, hogy az írásba foglalás idején és helyén létező dolgokról, a hagyatékok esetében akár több évtizeddel korábban készült tárgyakról szólnak. Az ágynemű anyaga A népi ágytextília zöme falun és városon egyaránt vászonból készül. Előállítása részben házilag, részben ipari úton történik. Magyarországon a 18. századi fellendülés következtében újjáélednek a céhek, köztük a takácsoké is. Számuk az 1700-as évek közepétől jelentősen gyarapszik a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és a Felvidék nyugati oldalán. A Tiszántúlt és Erdély egy részét főleg a felvidéki, különösen a szepességi takácsok és az 1730-as évektől a késmárki kékfestők látják el. Sok ezer rőf jut el az ottani vásárokra és a házaló árusok révén közvetlenül a fogyasztókhoz.

2 A felvidéki megyékben egyre nagyobb mérvű a vászon háziipari előállítása. Ugyanakkor kelendőek az import termékek is. A vászonkereskedés messze nyúló kapcsolatait hűen tükrözik az árujegyzékek. A debreceni Nz. Kis Gáspár 1758-ban fölvett hagyatéki leltárában például a „Boltbéli portékák" között egy halom rozsnyai, késmárki, lengyel, sziléziai gyolcs, bécsi, eperjesi vászon és házivászon, kék porcelán, lengyel patyolat stb. került listára.

3 Országszerte mind több szövőmester, számos ún. magyar takács telepszik meg a falvakban, akik a parasztasszonyok által készített kender- és len fonalból szövik a sima és hímes vásznakat. A 18. század derekán csak Nógrád megyében 35 takácsról tudunk 13 helységből.

4 Termékeiket a jómódú parasztok is vásárolják. A falusi takácsok elősegítik a népi házi szövés fejlődését. A jobbágyháztartásokban hagyományos fonalkészítés és szövés a 18. század második felében igényesebbé válik. A parasztasszonyok a derékaljat és párnát mind több vidéken díszítik a takácsoktól eltanult szedett vörös és kék hímmel. A leltári tételek közt gyakran találkozunk a fonal- és vászonkészítés eszközeivel; gerebenből, rokkából, például egy szentgyörgyvölgyi kisnemes 1751. évi hagyatékában kettő is volt.

5 A szatvándk nevezett szövőszéket a hozzá tartozó bordákkal a nógrádi jobbágyházakban már a század elején följegyzik, tekintélyes mennyiségű végvászonnal és megvarrt vászonneművel együtt.

6 1738-ban Ludányban Pósa András féltelkes jobbágynak „Száz ötven röf vékony vászony"-a (1 rőf=70 cm), Szmolyár Pál jobbágynak „Száz rőf vékony és 100 vastag" vászna, Süllyei Mátyás egésztelkes gazdának „Száz Kilencven rőff vékonyabb vászony"r

d égett el. A házi vásznak között nemcsak kender- és len-, hanem pamuttal kevert és tiszta pamutos textíliát is összeírtak. A vizslási Jakab Istvánné jobbágyasszony javai közt „Egy Szekrényben vászony 100 Rőff pamukos" lett hamuvá. A nógrádi kárlisták adatai első olvasatra túlzónak tűnnek, ami valószínűleg így is van, mégsem irreálisak. Ha meggondoljuk, hogy egy korabeli vánkoshoz legalább két rőf, a lepedőhöz hat, a derékaljhoz tíz, a dunnához tíz-tizenöt rőf kellett, könnyen kiszámolható, hogy egy „ren-