Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

tárlatot. A történelmi hitelesség terén kitűzött legjobb megoldás célját szolgálta olykor az épületek kiválasztása is, a berendezési tárgyak kiválogatása még inkább. A modern ipari civilizáció előtti pillanatok utolsó mohikánjának életkörülményeit akarták (és akarják többnyire) felidézni - jószerével nosztalgikus érzésektől fűtötten. Ilyen meggondolásoktól hajtva állították össze Turku egyik elöregedett és egy tűzvésztől megkímélt városi negyedében (majd másutt is) a múltat idéző életképeket az ódon városi házakban. Ettől az ideálisnak tekintett megoldástól eltérve csak a „kísérleti régészet" bemutatótelepeit építők és üzemeltetők jártak el, továbbá azok, akik a „létező szocializmus" országaiban a „régit" és a jelenben megvalósuló „újat" szembesítették a látványteremtéskor, attól a nyilvánvaló politikai céltól vezettetve, mely szerint közszemlére kell tenni, milyen életmódbeli változásokat köszönhet a lakosság a paternalista államnak, a szovjet rendszernek, hiszen a rendszer a kisemberek életviszonyait (hellyel-közzel vitathatatlanul) magasabb színvonalra emelte, s ezért a „szocialista falut" a valóságos történelmi teljesítmények között kell számon tartani. A propaganda persze nem azonos a történelmi folyamatok bemutatásával. Mindazonáltal az utóbbi kezdeményezés volt az egyetlen kísérlet, amelynek során (akár tudták, akár nem) történelmifolyamatokat próbáltak bemutatni, nem pedig a már meghaladott történelmi hétköznapok állapotrajzát. A politika igényei szerint azonban nem lehet átalakítani a kisemberek mindennapjai magántörténelmének íráskultúráját. A „népi alkotóképesség" ezek szerint mindig létrehozta a célszerűség és a szépség ötvözetét, még az ipari civilizáció feltételei között is „hagyományőrző" maradt. A nosztalgikus kultúrafelfogás áthatotta a tudományt, a muzeológiát, a művészeti mozgalmakat. A történetnek még nincs vége. A kultúra ezekben a magyarázatokban önálló életet él. Az alkotások légüres térben születnek. A tudomány és az ideológia nehézségei abból adódnak, hogy a kulturális állapotok rekonstrukciójakor nem figyelnek az agrártörténetírásban olvasható folyamatok elemzéseire. A történelem értelmezésekor elsikkad a formációelmélet alkalmazása. Mindössze arra szorítkoznak, hogy a történelmi különbségeket a ténylegesen fennálló tájanként érzékelhető életminőségbeli eltérések érzékeltetésével mutassák be. A múzeumi tárlatokon csak arról győzik meg a látogatót, hogy a parasztoknak és a kézműiparosoknak volt szépérzékük. ami az ipari korszak szériatermékeinek elfogadásakor lassanként elsatnyult. A múzeumi kiállításokon talán nem is lehet a reálfolyamatokat érzékeltetni. Az objektív nehézségek abból adódnak, hogy a múlt emlékanyaga csak töredékesen áll rendelkezésre, ami elpusztult, azt nem lehet kiállítani. Még a legjobb esetben is mindössze arra van mód, hogy az épületeket és berendezésüket - lakóik táji, szociális, etnikai eltérései szerint - csoportosítva építsék fel a múzeumi kiállításon. Ennek a meggondolásnak hiányával összehordott múzeumi együttes holmi háztemető benyomását kelti. Egy másik kezdeményezés Északnyugat-Európa országaiban teremtett divatot. Rájöttek ugyanis, hogy a globalizáció révén teljesen megújul a környezeti kultúra. Másrészt belátták, hogy a régi tárgyi világot és a modernizáció életfeltételeit ugyanazok az emberek mondhatják magukénak. Kortársaink kilépnek életük maguk alkotta tegnapi kereteiből és berendezkednek abban a környezetben, amelyek saját újításaik felhasználásával teremtettek meg. Egy középkorban épült házat modern infrastruktúrával látnak el, komfortosítanak, vagy ugyanilyen szolgáltatásokat óhajtván élvezni, beköltöznek a vasbetonból, üvegből és szénszármazékokból épített lakásaikba. Főleg olyan lokálpatrióták jöttek rá arra, hogy részeseivé váltak a magántörténelem nagy ugrásának, akik - élve a globalizáció révén sokmillió ember számára adott lehetőségével utazásaik során szerzett tapasztalatokat hasznosítva, egyszersmind világlátott emberek módjára világtörténelmi távlatokat nyitottak a múzeumlátogatók előtt. Persze a már elmúlt történelem és a múzeumi rekonstrukció között húzódó szakadék (amelyet eddig sehol sem sikerült megnyugtató módon áthidalni) abból adódik, hogy az épületállomány és berendezéseik egykori elterjedésének körzetei nagyobbak, mint amelyen belül létrehozták a tárlatokon bemutatható környezetkultúrát a parasztok és a mesteremberek. A múzeumi tisztviselő a korunkban érvényes államhatárokon belül mozoghat. Kénytelen megalkudni a múzeumi kollekciók realitásával, a kultúrpolitika követelményeivel és a tudományában érvényesített nacionalista propagandával. Ha nem ezt teszi, az „örök emberi értékek" bemutatásához menekül. Ez azonban nem alternatíva számára sem. A reálfolyamatok jelentőségének felismerését tehát sok minden akadályozza. A tisztviselő (az egyetemi katedrán, a kutatóintézetben és a múzeumban