Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

korszak emlékállománya a 10-15. századot tölti ki, a második a 16-18. századot. (A mondottak előtti prehistória épületei a múlt ködébe vesznek. Ebben az ügyben illetékes szakma intézményeiben - egyéb okokból - terjengő homály a legfőbb akadálya tisztánlátásunknak.) Voltaképpen mindkét korszak parasztoktól épített vagy építtetett házainak túlnyomó többségéről elmondhatjuk, hogy azok mindannyian bizonyítják, milyenek voltak a feudalizmuskori kisemberek életfeltételei, fogyasztási szokásai, milyen volt az építkezések és a lakásviszonyok terén lezajlott fejlődés. Az épületmaradványok a reálfolyamatok kétségbevonhatatlan bizonyítékai. A két korszakra jellemző házak egymástól karakterisztikusan különböztethetők meg. Minden valószínűség szerint a parasztoktól és a többi rend tagjaitól akaratlagosan aligha vagy tevőlegesen ritkán befolyásolható események tükröződnek őseink környezeti kultúrájában, minthogy azt a gazdaság és a társadalom szerkezetének az emberek érdekviszonyaiban megmutatkozó átalakulása határozza meg. Mindamellett (a számottevő különbségek ellenére) a barkácsolók, a mesterek és a kontárok mindkét időszakaszban kialakították az épületek egészen nyilvánvaló közös tulajdonságait. Tudniillik valamennyi házat gépek és gyártósorok igénybevételét nélkülözve alkottak meg. Nem szabványok szerint készítették el a tervezőirodák széria-produkcióit, hanem kézműveseket foglalkoztatva. Az akkori mesteremberek többnyire tervrajzokat sem voltak hajlandóak böngészni, talán azért, mert a rajzok ábráit látván, nem ismerték ki magukat. Az iparosok kezét még mindig a tapasztalati tudás irányította. Teljesítményük mégis történelmileg különbözött a korábbi korszakban elért eredményektől. Az épületek első csoportjában zömmel a paraszti ügyeskedés, a munkavégzés alkalmi társulásainak következményeit ismerhetjük fel, a többiben a megrendelők tehetsége, azaz - a társadalmi rangsorban állók igényeinek és anyagi képességeinek különbségei szerint - a szaktudás különféle színvonalú műalkotásait. Az első korszakot reprezentáló emlékanyag minden tekintetben nélkülözi a mesterségekre jellemző ipari művesség jegyeit. A második korszak épületállományát látván viszont a szakiparosok foglalkoztatását szokás dicsérni. Hőseink mindannyian mesteremberek voltak, akik szakmai tudással helyettesítették a barkácsolás hovatovább már csak korlátozottan alkalmazható tapasztalatait. Az ügyes kezű építésvezető, a falusi ezermester helyére tehát hivatásos iparos lépett. A múlt képviselői már csak kis vidéki közösségek szűk köreiben szereztek elismerést maguknak. Sem hírük, sem ők maguk nem jutott messzire sehol sem. Ellentétben azon kortársaikkal, akik valamilyen mesterséget űztek, és a városi építkezéseken kipróbált műszaki megoldásokat igyekeztek alkalmazni vidéki megrendelőik építkezésein, a fúró-faragó atyafiak egyhelyben topogtak, jobb esetben a városokban és a kastély-építkezéseken dolgozó mesteremberektől ellesett szakmai fogásokat igyekeztek alkalmazni, miközben a hivatásos kollégáik hétmérföldcs csizmákban haladtak előre a szaktudás jövőbe vezető útján. Egészen nyilvánvalóak működésük színvonalának az eltérő társadalmi közegektől meghatározott teljesítményei. A szakiparosok más társadalmi környezetben tettek szert szakismeretekre, mint ahol hasznosították azokat. Az iparos tanulóéveiben vándorolt. Csak mikor már önálló mesteremberként felvételt nyert valamelyik városi céhbe, állapodott meg. Itt kamatoztatta szerte a nagyvilágban szerzett tudását. Még a falun dolgozó iparos emberek is a városi építkezéseken sajátították el - a képesítésükhöz szükséges - szakismereteket. Csakhogy túl sokan voltak. Ezek az iparosok idővel megrendelők vagy alkalmazók nélkül maradtak, valahol mégis meg kellett élniük, ez az oka annak, ha szakmájuk túltermelési válsága vidékre űzte őket. A mesterek és segédeik, tehát a kőművesek, a kőfaragók, az ácsok, az épületasztalosok mind világlátott emberek voltak. Olykor több száz kilométeres sugarú körben fekvő városokban dolgozva sajátították el műszaki tudásukat. Paloták, templomok, patríciusházak dicsérték kezük nyomát, mielőtt arra fanyalodtak, hogy valamilyen vidéki bunkó foglalkoztassa őket. Mikor - ezen pályán haladva - kicserélték tapasztalataikat, az építészeti szokások terén új régiókat határoltak el egymástól. Az ókori reprezentatív épületeken szerzett szakipari tudást első ízben a középkori városokban és a vidéken élő arisztokraták, vidékre települt szerzetesek kolostorainak építkezésein hasznosították mesteremberek. Évszázadokon át nem is volt másoknak igényük magasabb színvonalú szakismeretekre. Aztán lett, mert a gazdaság megújult. Az antikvitás iparosainak szaktudása tehát előbb a középkori templomokban és polgárházakban stb. tárgyiasult - az európaiságot bizonyító - környezeti kultúránk valóságává,