Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

dálkodást (ez legkésőbb a bronzkorban megtörtént), kétféle módon lakták be épületeiket. Vagy olyan házakat építettek maguknak, amelynek egyik felében ők rendezkedtek be, míg a másikban jószágaikat helyezték el, vagy olyan házat tudhattak magukénak, amelyben a nappali tartózkodásra szánt helyiségen kívül még egy kamrájuk is volt. Az előbbi házak zöme nagyobb volt az utóbb említetteknél. Alapterületük 6-8x3-5 m, míg az utóbbiaké 3-4x4-5 m. Mindkét épületben a járószinten raktak tüzet, hogy elkészítsék ételeiket. A kisebbekben rendszerint kemencét is építettek. Azt, hogy milyen tüzelésmódot választottak, az éghajlat határozta meg. Tartósan melegítő kemencékre a kontinens keleti, északi, délkeleti övezeteiben és az Alpokban volt szükség, a Mediterráneumban és az Atlanti-Európában nyílt tűzön főztek. A lakóistállós házakból különösen nagy méretűeket építettek a Német-Síkságon, minthogy ebben az övezetben a prehistória óta elsősorban a szarvasmarha-tartáson nyugodott a gazdálkodás. A parasztházakban a füst elvezetéséről csak az újkorban gondoskodtak. A középkorban Dél- és Közép-Európa érintkezése tájékán állították az első kályhákat, és itt építették (várakban és polgárházakban) először kéményeket is. Az építkezési kultúrát és a lakberendezést az anyagiak és a rendi társadalom csoportképződési szokásai szabályozták. Jóllehet a nemesek, a polgárok és a parasztok rendjének háromszögében a parasztok elsősorban a szintén földből élő nemeseket akarták utánozni, de erőfeszítéseiket sehol sem koronázta siker, főként nem Nyugat- és Közép-Európában. A nyugati gazdaságban a kézműipari termékek előállításának és cseréjének a középkor óta nagyobb szerepe volt, mint az agrárprodukciónak. A kontinensnek ezen a részén tehát mindenütt a városok voltak a gazdasági és a társadalmi élet központjai. További feszültségek forrása, hogy a parasztok itt nem is igen utánozhatták a nemeseket, ehhez a teljesítményhez nem volt elegendő energiájuk (műveltségi fogyatékosságaikról nem is szólva), s ha végül eredményt értek el, meg kellett elégedniük azzal, ha a polgárokéhoz tették hasonlóvá életkörülményeiket, vagyis házuk, lakberendezésük, ruházatuk idővel kezdett emlékeztetni irigyelt városi retyerutyájuk környezeti kultúrájára. Házuk tája tehát megváltozott. Városiasodott a falukép. Látszott rajta, hogy a falusiak mesterséges környezetüket már nem saját kezűleg barkácsolták, hanem mesteremberekkel készíttették el. Az iparosokat dolgoztató parasztok megvásárolták az iparosok eladásra szánt portékáit (ideértvén az épületeket is). Gazdaságilag a probléma az, hogy életük forgószínpadán használatos kellékeket a parasztok is ugyanott, a piacon szerezték be, ahol a polgárok, sőt a mindkét társaság által irigyelt nemesek. A munkaráfordítás mértéke döntötte el a termék árát, tehát azt, hogy a választékból ki, mit akart megvenni. A nemes tudott a legtöbbet fizetni. Ezen a helyzeten sohasem tudtak változtatni. Mindamellett a gazdaság kontraszelektív módon is beavatkozott a szóban forgó folyamatokba. Tudniillik az események úgy alakultak, hogy jóllehet a parasztok alig módosították megélhetésüket, a gazdaság átalakulása mégis összekötötte őket a rendi társadalom többi csoportjával, energiájukat tehát arra használhatták el, hogy lassan lebontsák az őket egymástól elválasztó falakat. Ezért törekedtek arra, hogy - életkörülményeiket alakítva - minél jobban hasonlítsanak egymásra. Ebbeni igyekezetüket szolgálták ki az iparosok és a javakat közvetítő kereskedők, akik ráadásul jól megszedték magukat a tranzakciókon. Végül a helyi termelési-fogyasztási rendszerek provincializmusának helyébe a még fiatal (és ezért csak botladozva haladó) világgazdaság lépett. Az újkorban (és itt-ott, a legújabb korban) már az egész társadalom elhagyta a keskeny ösvényeket és dűlőutakat, mindenütt szélesre taposott országúton vontatták a gazdasági haladás szekerét. Eleinte még tétova lépésekkel botorkáltak ugyan a kereskedők, a nemesek, a parasztok és az iparosok, miközben azon voltak, hogy - szélesítve forgalmuk pályáját - átalakítsák környezetüket. Szemétdombra került a régi és megújult az egész látható világ. A parasztok iparcikkfogyasztókká váltak. Ráadásul a parasztok arra az - egyébként téves - meggyőződésre jutottak, hogy kicserélve fejük felett a tetőt (néha a hozzá tartozó épülettel együtt), úgy élhetnek, mint az urak vagy legalább is, mint a városlakó polgárok. A változásokra - kelet felé haladva - mind később került sor. Itt alig működött a piac, erőtlen volt a polgárság, a parasztok inkább a nemesekkel álltak közvetlen kapcsolatban, őket igyekeztek másolni, mikor divatoztak. A házat építtetők az úrilakot tekintették ideális építménynek, a vasárnapi templomba járók - bebújva öltözékükbe majmolták az úri népeket. A divat kiegyenlítő gyaluja átalakította a társadalom felületét. Az öltözeteiken túlmenően kicserélték a lakberendezést, sőt új házakat építtet-