Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

SZILÁGYI MIKLÓS: A népi iparművészet és a néprajzi muzeológia

nem „parancsra"!) a kortárs népművészeti/népi iparművészeti tárgyak gyűjtését. E kezdeményezésnek azonban csupán annyi lett az értékelhető eredménye, hogy az akkor múzeumba vitt műtárgyakat (a közelmúltban megjelent részletes gyűjteményismertetések szerint: mindmáig) a törzsanyagtól elkülönítve, alkalmi leltári számon nyilvántartva kezelték/kezelik a „klasszikus" népművészeti tárgyakat is magukban foglaló gyűjteményekben.

19 A „népművészet" és az „új népművészet" gyűjteményi elkülönítése (ezzel együtt az „új népművészet" csekélyebb értékéről való meggyőződés: a gyűjteményi egyenrangúsítás halogatásának ezzel indoklása) mindazonáltal nem látszik maradéktalanul következetesnek a Néprajzi Múzeumban! A tárgyak és a rájuk vonatkozó dokumentáció tüzetesebb vizsgálata alighanem megerősítené a kiállítási célú tárgyválogatások közben - muzeológusként, a restaurátori-nyilvántartási osztály, illetve a gyűjteményi osztály vezetőjeként - szerzett tapasztalataimat:

20 a.) akadnak az évtizedekkel ezelőtt beleltározottak között olyan „új népművészeti" tárgyak, melyeknek a „keletkezési körülményei" teljességgel azonosak az utóbb a törzsgyűjteményen kívül rekesztettekkel, (nem lehet tudni, hogy azért-e, mert a muzeológus a népművészet „áru" voltát akarta dokumentálni, vagy azért, mert a tárgygyűjtés egyszerűbb módját választotta: nem a „terepen", hanem valamelyik „háziipari bazárban" vásárolt); b.) ugyanannak az okkal-joggal elhíresült pásztorfaragónak (vagy fazekasnak, szövőnek, „író-" és hímzőasszonynak) készítménye érdemesnek ítéltetett a törzsgyűjteménybe sorolásra, ha a muzeológus a „műhelyéből" (és „adatolva") vásárolta meg a tárgyat; amíg tehát nem a HISZÖV és a NIT által ellenőrzött, irányított „népművészet mestereként" alkotott, s csak a „népi iparművészeti" védjegyű piaci árukészletből választódhatott ki a műtárgy; c.) a 19-20. század fordulója „népies" törekvéseinek: a megrendelésre készített, akkor „új" népművészet főnemesinagypolgári-kispolgári enteriőrökbe szervezésének hiteles dokumentálására, a tárgyak legalább múzeumba mentésére, esetleg kiállításon való bemutatására nemcsak napjainkban,

21 évtizedekkel ezelőtt is voltak bátortalan kezdeményezések - nyilván nem a folklorizmus kutatások hatására, hanem azért, mert e nem paraszti használatra szánt tárgyak kivételes „díszítőművészeti" értéke mégiscsak a parasztos ízlés nagyszerűségéről árulkodott. A népi iparművészet történetének vázlatosan felidézett tényeire és az „új népművészeti" tárgyak eddig jellemző volt muzeológusi megítélésének következetlenségeire alapozva most már bízvást megfogalmazhatok néhány, a néprajzi muzeológiáról való közös gondolkodást szolgálni kész személyes javaslatot: 1. Ha a folklorizmus/neofolklorizmus néprajzi kutatási feladatként tételeződik, aligha vitatható, hogy a tárgyalkotásban megnyilatkozó folklorizmus törekvések vizsgálatának forrásbázisát a néprajzi muzeológián belül kell(ett volna) megteremteni. Azért elsősorban, mert a folklorizmus kutatások a „folklór"-hoz való viszonyt törekedvén értelmezni, a „klasszikus" és az „új" népművészet objektumait azonos jelentőségű, a közvetlen kutatói összehasonlítások (kiállításokon pedig a „régi" és „új" tárgyak összehasonlítását sugalmazó, kikényszerítő bemutatás) lehetőségét biztosító, nap mint nap felkínáló egységes forrásbázisként célszerű kezelni. A kialakult helyzetet a népi iparművészet önálló muzeális közgyűjteményének létét - persze aligha lehet, s nem is célszerű most, utólag „szakmai tévedésként" értelmezni, s „egy tollvonással" megváltoztatni. Előremutatóbbnak látszik, ha a kecskeméti ún. „népi iparművészeti múzeumot" (és hátterét, a NIT gyűjteményt) a leendő folklorizmus kutatások forrásbázisává fejleszthető/fejlesztendő alapadottságként kezeljük. Azaz: a jelenlegi kiállítóhelyből speciális feladatú néprajzi múzeummá fejlődést/fejlesztést tekintjük reális perspektívának. Aminek - egy ilyen múzeum lehetséges jövőjében gondolkodva - nem elengedhetetlen feltétele, hogy a meglévő gyűjtemény kiegészüljön a közvetlen összehasonlítások lehetősége kedvéért - „klasszikus" néprajzi/népművészeti anyaggal. Az azonban feltétele, hogy az eleddig „művészeti gyűjteményként" egyneműsített, jóllehet a folklorizmus törekvések történelmileg kialakult sokféleségét tükröző tárgyegyüttes kiegészüljön olyan népművészeti ihletésű tárgyakkal, melyek nem a NIT „holdudvarában" (esetleg a NIT értelmét, jelentőségét is vitatva) jöttek volt létre, és kiegészüljön olyan dokumentációval, mely segít helyesen értelmezni a „sokféleséget", illetve