Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

SZILÁGYI MIKLÓS: A népi iparművészet és a néprajzi muzeológia

Szilágyi Miklós A NÉPI IPARMŰVÉSZET ÉS A NÉPRAJZI MUZEOLÓGIA A népi iparművészet definícióját a népművészet-címszóba belerejtve adja meg a Magyar Néprajzi Lexikon: „...a népművészetet megszüntető iparosodás, urbanizáció teremt más társadalmi rétegekben újfajta igényeket efféle készítményekre. A népművészet örökségének ez a tudatos, gyakran szervezett és irányított keretekben megvalósult 'második élete' azonban elválasztandó a voltaképpeni népművészettől; ezt Magyarországon a kialakult szóhasználatban népi iparművészetnek nevezzük."

1 S bár önálló címszót kapott a népművész (mely „a népi kortárs alkotóknak a felszabadulás óta kialakult megnevezése"), s e címszó részeként a népi iparművész, a Népi Iparművészeti Tanács,

2 a népművészetnek és „második életének" definitív elhatárolása mintha azt sejtetné, hogy az etnográfusok és folkloristák a népi iparművészet mint lehetséges téma esetében a szaktudomány kompetenciájának a tagadásábanjutottak volna konszenzusra. Ami persze megalapozatlan következtetés! Csupán az fejeződik ki az elhatároló gesztusban, hogy a „szervezett és irányított" keretekhez való hatékony néprajzkutatói hozzájárulás

3 ellenére a „szakma" felettébb bizonytalan volt (s persze bizonytalan mindmáig) az érték és a jelentőség kezelésében. Noha a „népművészeti örökség" kivételes értékének össztársadalmi elismertetéséért való munkálkodás - ha kellett, hadakozás mindig is hozzátartozott a néprajzi programokhoz,

4 a népművészetnek ez a „második élete" - kimondva-kimondatlanul - a népi hagyományból való kilábolás jellemző tüneteként értelmeződött. A nemzeti és nemzetközi piacra figyelve létrehozott „olyan, amilyen" háziipari/kisipari produktumot - a piaci árut - pedig csupán kvázi népművészetként, azaz: az „igazi érték" visszfényeként értékelték az igényesebb szaktudósok. Függetlenül tehát attól, hogy a „klasszikus" népművészet etnográfus/folklorista kutatói „megjobbítani" törekedtek a népi iparművészet mindenkori minőségét, csak a „voltaképpeni népművészet" volt alkalmas a számukra a „népi értékteremtés " igazolására.

5 Minél nagyobb arányú, minél hatékonyabb tudott lenni az etnográfusi részvétel a népművészet „második életének" manipulálásában - úgy tűnik -, annál nyilvánvalóbb volt minden kutató számára, hogy ami így létrehozható, „értékként" csupán másodlagos. E néhány bevezető mondatban - be kell látnom - a néprajz kutatástörténetének és „társadalmi hasznosságaként deklarált feladatvállalásainak olyan, kellően soha sem tudatosított ellentmondásai feszülnek, melyek - részletesebb kifejtés híján - komoly félreértést, szándékomtól idegen belemagyarázást gerjeszthetnek. Célszerű lesz tehát, ha a népművészet iránti másfél évszázados érdeklődés tényeivel szembesítve is szemléltetem a népi iparművészet fogalmi körébe utalt művészi (és persze korántsem kizárólag művészi!) teljesítmények: a „nemzeti műveltséget" gazdagító, s esztétikai érvényűnek állított produktumok meggyőződéses etnográfusi pártfogolását, menedzselését, művészi színvonalának és hitelességének intézményes felügyeletét.

6 Amennyire egy rövid vázlatban lehetséges, megkísérlem tehát igazolni, hogy „élő népművészet" felfogásunk következetlenségei a „művészi érték" és a „nemzeti érték" szempontok, valamint a társadalom szociális-foglalkoztatási gondjait megértően tudomásul vevő, támogató-segítő attitűd egyidejű érvényesülésének, egybemosásának logikus következményei - a népművészet „felfedezésétől" mindmáig. A művészek, művészetteoretikusok és etnográfusok értékkinyilvánító gesztusaiban és az értékmentésben való illetékességről lefolytatott többfordulós, indulatoktól sem mentes vitáiban formálódott ki a 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben az a népművészet felfogás, melynek számos részeleme máig jelen van - ha a szaktudományban nem is, a népművészetért rajongásban, tehát a közgondolkodásban mindenképpen. Ezek az „elemek" pedig