Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

IFJ. KODOLÁNYI JÁNOS: Múzeumi néprajzi gyűjteményeink fejlesztése

A múzeumi tárgyat forrásanyagnak tekintették, s úgy vélték, hogy „tulajdonságai szerint fényt deríthet egy kultúra eredetére, összetételére, tendenciáira, jellegére és színvonalára; mint dokumentáció önmagában is képviselhet egy állapotot, adott szituációt, munkafolyamatot, érzékeltetve ezek bonyolultságát és változatosságát."

7 A gyűjtőmunka eredményeként 572 tárgyat vittek be a Néprajzi Múzeumba. Arra törekedtek, hogy a gyűjtött tárgyak révén bemutassák a századforduló (a 19-20. század fordulója) táján körvonalazható kulturális szint jellegzetes vonásait.

8 A múzeumi néprajzi gyűjtemények szervezésében, fejlesztésében kezdettől fogva az volt a törekvés, hogy a népiként értelmezett paraszti kultúra tárgyakban kifejeződő képviselőit, eszközeit, szerszámait gyűjtse, őrizze, feldolgozza, bemutassa. Míg XANTUS János kaput nyitott a mesterségek szerszerszámainak, valamint képviselőinek, az Útmutató főleg a paraszti életmód tárgykultúrájára hívja fel a figyelmet. A gyűjtő érdeklődése a 19. századba nyúlik vissza, ritkábban bukkan a 18. századi, vagy még régibb tárgyra. Közeledvén a 20. század felé, majd átlépvén a határt, szaporodnak a gyári előállítású tárgyak, megszűnnek a népviseletek, a gazdálkodásban egyre nagyobb teret hódítanak a gyári eszközök, szerszámok, gépek, a tanintézetekben tanult eljárások. A szüntelen változások folyamatában érkeztünk oda, hogy a gyűjtők egyre ritkábban találkoznak a hagyományozott népi kultúra jelenségeivel, s a hozzájuk tartozó tárgyakkal. A néprajz helyett gyakran találkozunk a különféle jelzőjű antropológiával. A jelen vagy a közelmúlt kutatását gyakran életmód kutatásnak nevezik. Kiállításokat is rendeztek, amelyekben bőséges teret kaptak a gyári készítésű tárgyak. A magyar múzeumokban helyet kapott a legújabbkori történeti muzeológia. Az illetékes minisztérium elrendelte, hogy a legújabb kor kutatásának érdekében osztályokat kell szervezni. Gyakran előfordult, hogy a néprajzi és a legújabbkori történelem közti határok elmosódtak. Egyre többen vélik úgy, hogy a néprajz a változás kényszere elé került. KOSA László úgy látja, hogy hármas választási lehetőség előtt áll. Az egyik az, hogy tovább járja azt az utat, amelyen eddig haladt. Az elért eredmény biztató, ám kérdéses a jövő. Elképzelhetőnek tartja, hogy a hagyományos szervezeti keretek szétesnek, és új egységek alakulnak ki. A közös múlt, az adattárak, könyvtárak, gyűjtemények stb. összetartó tényezők. Mint mondja, „Marad az adott - esetleg némileg módosuló - szervezeti keretek közötti megújulás lehetősége, a legnehezebben járható út, mely azonban a legtöbb értéket tarthatja meg abból a társadalmi tekintélyből, amelyet a magyar néprajz kétszáz esztendős története és majdnem száz éves önálló léte alatt fölhalmozott."

9 A KOSA által fölvázolt három lehetőség közül egy sem teremti meg a gyűjtemény fejlesztés lehetőségeit, olyat pedig a legkevésbé, amely a múlt szerves folytatása lehetne. A több évtized alatt hagyományosan létrehozott múzeumi néprajzi gyűjtemények fejlesztése erősen korlátozott. Kategorikusan nem mondhatjuk ki, hogy nem lesznek megszerezhető, megszerzendő tárgyak. A magyar múzeumi gyűjtemények a 19. század második felétől a hagyományos utakon váltak, fejlődtek nagy gyűjteményekké. Jövőbeni feladataik között elsőként kell említeni azokat a kiegészítéseket, amelyek még a fejlettnek tekintendő gyűjtemények tárgyai közé kívánkoznak, megszerzésük alkalmakhoz kapcsolódik. Nehéz volna belenyugodni, hogy befejezetteknek kell tekinteni gyűjteményeinket, s abba kell hagyni a fejlesztési kísérleteket. Külföldön vannak ilyen múzeumok. Amíg néprajzi gyűjteményekről beszélünk, nem fejleszthetjük másokká. Tudományos kutatásaink egy része eredményezhet kitűnő, nagyon tanulságos adatokat, ám ugyanakkor tárgyakat nem.