Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

IFJ. KODOLÁNYI JÁNOS: Múzeumi néprajzi gyűjteményeink fejlesztése

Nem kell külön szólnom a Szentendrén épülő Szabadtéri Néprajzi Múzeumról, valamint a berendezését szolgáló kiterjedt tárgy gyűjtő tevékenységről. Ma már hatalmas gyűjtemény áll rendelkezésre a raktárakban, valamint természetesen a már felépült építményekben. Említenem kell a múzeumként megőrzött és működtetett népi műemlékeket, többségükben lakóházakat, ám a gazdasági építményeket is. Olyanokat, mint például a parádi palóc ház, az abasári Kapás-ház, az átányi Kakas-ház, a kisnánai szlovák parasztház, a mikófalvi kisnemesi lakóház és kovácsműhely, a nagyrédei zsellérház, a noszvaji gazdaház, a szalafői Népi Műemlékegyüttes, a hegyhátszentpéteri Tájház, a magyarszombatfai Fazekasház, a veszprémi Bakonyi Ház, a nagyvázsonyi Schumacher-ház, a fülei sárréti tájház, a sukorói Néprajzi Ház, a cserépváraljai Barlanglakás-tájház, a csarodai halászház. Nem tekinthettem célomnak, hogy akár csak fölsoroljam a kiállításként működő tájházakat, népi műemlékeket. Az előbbiek említésével arra akarok rámutatni, hogy a berendezésük, látogathatóvá tételük milyen sok gyűjtőmunkával valósulhatott meg. Mivel azonban a műtárgygyarapodás értékét nem a tárgyak száma minősíti, szükségtelen azokat a statisztikai adatokat idézni, amelyek a múzeumok évenkénti gyarapodását számokban mutatják be. A második világháború utáni lenyűgöző méretű múzeumi műtárgy gyarapodás mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a megváltozott viszonyok között hamarosan mutatkozott a törekvések eredménye. Kezdetben a kutatókat munkára serkentette az a biztatás, hogy a huszonnegyedik órában, sőt, azon túl is vagyunk, tehát eredményeink hiányt pótolnak, hiszen rövidesen nem lesz mit gyűjtenünk. Minthogy a hagyományozott kultúra tárgyi emlékeiről, jelenségeiről beszéltünk, és elsősorban a földművelők, s a velük együtt élő és nekik dolgozó kisiparosok, kereskedők életét igyekeztünk megismerni, valamint dokumentálni, a gyorsuló változások valóban sürgettek bennünket. Kutatásaink igyekeztek a 19. századba, netán még korábbra nyúlni. A Néprajzi Atlasz gyűjtő törekvései azt szorgalmazták, hogy a gyűjtött adatok révén az 1910 körüli idők jelenségeit próbáljuk felidézni és tanúsítani. Az első világháború tája valóban fontos korszakhatár volt, az Atlasz adatainak gyűjtésekor, legalábbis a kezdeti időkben, még élő adatközlők emlékeiből következtetni lehetett az 1910 körüli időkre. Tárgygyűjtések is igazolhatták az adatközlőket. A gyárilag előállított termékek gyorsuló tárhódítása egyre gyorsabban szorította háttérbe a kisipar által, valamint a házilag készített eszközöket, termékeket, s természetesen munkafolyamatokat, eljárásokat. A népviseletek visszaszorulásának folyamata csaknem évre pontosan nyomon követhető. Nem volt tehát alaptalan a huszonnegyedik óra emlegetése. A második világháború után, a Magyar Tudományos Akadémia átszervezése előtti átmeneti időben a Tudományos Tanács töltötte be a tudományos kutatások irányító szerepét. A néprajz helyzetének és feladatainak meghatározására szűk körű tanácskozást tartottak, s ajánlásokat fogalmaztak meg a kutatási feladatokról. A tudományos munkát ötéves tervbe foglalták, az intézmények, valamint a kutatók tervfeladatainak az ötéves tervhez kellett illeszkednie. A munka tervezése érintette a múzeumokat, annál is inkább, mivel 1950-ben az ország valamennyi múzeumát állami kezelésbe vették, irányításukra létrehozták a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját (MOK). A tudományos kutató- és feldolgozó munka irányítását a Tudományos Tanács, majd rövidesen a Magyar Tudomány Akadémia végezte. Miként a gazdasági életben, a tudományos kutatás, valamint a múzeumi munkák terén is ötéves tervek készítését és ellenőrzését rendelték el. Különféle kutatási feladatokra munkaközösségek és munkacsoportok alakultak. Az anyagai támogatást aszerint állapították meg és folyósították, hogy kinek-kinek milyen tervét hagyták jóvá. A munkaközösségek, illetve -csoportok gondoskodtak a kutatók kiküldetéséről, s utazási költségeik, napidíjaik elszámolásáról. Múzeumi tárgyak megszerzésének, valamint szállításának a költségeit nem lehetett munkaközösségi pénzből fizetni. Újra meg újra mégis az igazolódott, hogy a legtöbbet érő (nem forgalmi érték szerint) múzeumi tárgyak tudományos kutató munkához kapcsolódva, szinte azok részeként kerültek a gyűjtők kezébe, s jutottak a gyűjteményekbe. Szinte bevezetésnek lehet tekinteni a háború utáni első nagyobb kollektív tudományos vállalkozást, az ún. 48-as néprajzi gyűjtést és feldolgozást. Tetemes anyagi támogatás birtokában folyt az egész szakterületet érintő gyűjtőmunka. A résztvevőket fölkészítették a feladataikra. A kutatás alapjául az 1848-49-es forradalom századik évfordulója szolgált. Azt kellett megismerni, hogy a néphagyomány mit őrzött meg 1848-49 emlékeiből, hogyan őrizte meg, s hogyan örökítette át nemzedékről-nemzedékre. Imponálóan nagy anyag gyűlt össze, a feldolgozása és a ki-