Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

SÁRI ZSOLT: Az ünnep és az ünneplés fogalmának átalakulása

hangsúly tűnik el az 1948-as politikai fordulat következtében. Nemcsak a települések vezető személyiségei maradtak távol a körmenetektől, hanem a körmeneteknek is vissza kellett húzódni a közvetlen szakrális térre. Nem tarthatták meg a körmeneteket a település utcáin, csak a templomkertben. A vallási funkciók - a sátrak díszítése, még ha csak a templomkertben állítottak is fel kis oltárokat - azoknak a családoknak a kezében maradtak, akik ezt korábban is végezték. Az 1989-es rendszerváltás, és az erősödő, szabaddá váló vallási tudat és gyakorlat újabb változásokat hozott. A körmenet újra visszatért a település utcáira, ismét látványos elemekkel bővült, de azt a társadalmi szerepet, amit a két világháború között játszott, nem tudta visszanyerni, vallási ünnepként a katolikusok ünnepe maradt. Érdekesek az ajándékozási szokásokban megjelenő változások: igazi presztízskérdésé vált, hogy ki mekkora ajándékkal lepi meg szeretteit, a pénz és a különböző státusz szimbólumok változásai jól jellemzik ezeket a változásokat: az arany ékszerek megjelenése a 70-es években, majd a különböző háztartási gépek: vasalók, porszívók, hűtőszekrények, mosógépek után ma a mobiltelefonok viszik el a pálmát. A pénz és az anyagiak fontossága az egyházi szokásokat is elérte: a karácsonyi időszakban a templomot 1015 óriási fenyővel díszítik. Az úrnapi sátrakat már nemcsak a maguk termesztett virágokkal, hanem virágkötő üzletekben készíttetett virágkompozíciókkal, virágkölteményekkel díszítik. Az ünnepek hiedelmei Itt figyelhető meg leginkább a szokáselemek eltűnése. Néhány példa e tény igazolására: Eltűntek a különböző termékenység varázsló, termésbőséget szolgáló rítusok. Már csak a legidősebb generáció emlékezete őrzi a Katalin-napi ágat: a Katalin napján vízbe tett gyümölcsfaág ha karácsonyra sok virágot nyitott, bő termést ígért. A karácsonyi alma, amelyet annyi szeletre osztottak, ahányan a karácsonyi asztal körül ültek, öszszetartotta a családot, és biztosította a családtagok egészségét. Sokat változott a szentelmények felhasználása is. Legtöbbjük megőrzi a formát, a tartalom viszont feledésbe merül, a szellemi tudat eltűnik a cselekmény mögül. A virágvasárnapi szentelt barka ma már csak díszítő funkciót játszik: szentkép, feszület mellé tűzik, míg korábban nem is vitték a szobába, hanem az eresz alá dugták, hogy ne repüljenek a szobába a legyek, védje a házat a villámcsapástól, tűzvésztől. Baj elhárító tulajdonságát - a templomból kilépve egy szemet lenyeltek, hogy a „betegség ördöge elkerülje őket" - is már csak az emlékezet őrzi. A húsvéti szentelt sonka csontját kiakasztották a gyümölcsfákra, hogy bőségesen teremjenek. Az úrnapi ágakat is hazaviszik, és a szenteltbarka mellé helyezik, de már nem főznek gyógyteát belőle. Ezzel szemben a szenteltvíz és a szenteltgyertya megőrizte tartalmi lényegét: szenteltvízzel szentelik meg házukat, a halott mellett pedig a szenteltgyertyát égetik. A gazdasági, társadalmi és politikai változások, a szekularizáció és általában véve a modernizáció koptatja, átalakítja az ünnepek rendszerét. A paraszti életformát meghatározza az egyházi liturgia, a szertartások szerves részét képezik ennek az életformának, hiszen e köré szerveződnek a társadalom különböző érintkezési formái: a különböző gazdasági-társadalmi érintkezések, a szórakozási alkalmak megnyilvánulásai. Ezek az életformát felbontó folyamatok - a hagyományos közösségek gyengülése (szekularizáció, iparosodás, urbanizáció) -, az ünnepi viselkedést is átalakítják. Az ünnepben megmarad a fogyasztás és az érintkezés jelentősége, csökken viszont a szertartásosság, az eszmei töltete és a közösségi jellege. A hagyományos közösségi ünnepek helyett újakat hoztak létre: április 4., május 1., november 7., amelyek hivatalos megünneplésében jelentkezett egyfajta szertartásosság, létezett ünnepi forgatókönyv, szabályrendszer, és kollektivizmus, amely viszont nem volt egyenlő a hagyományosan értelmezett közösséggel. Az ünnepekhez kötődik a „dologtiltás", hivatalosan munkaszüneti nap, gyakorlatban viszont ezek a napok sokak számára a kiskertekben, a hobbitelkeken végezendő munkák, a lakástakarítás, kocsi-mosás stb. ideje. A hagyományos dologtiltónapi jelleg erősen átalakul, a munkától való mentesség a munkahelyre való be nem menettel lesz egyenlő. A jeles napok, az ünnepek, és a hozzájuk kötődő szokások intenzitása mindig azon is múlott, hogy a közösség mennyire éli át vallásosságát, mennyire kerül közel a transzcendenshez, az Istenhez. Századunkban ez eléggé változatos, hullámzó tendenciákat mutat. A világháborúk, a tragédiák, a létszükségleti problémák mindig közel viszik a „bajban lévő" embert az Istenéhez. Megszűnt a dologtiltó napok jelentősége, már nem az Istené az ünnep-nap, hanem az emberé. Kettős funkciója lesz a munkaszüneti napoknak,