Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

VIGA GYULA-VISZÓCZKY ILONA: A hagyomány változása. Néhány szempont és példa a tradíció és a változás kérdéséhez

így az utóbbiakból aligha vonható le messzemenő következtetés az előbbiekre.

11 Igen széles persze az értelmezési tartomány, amelyben a környezethez való alkalmazkodást, s annak a műveltség állapotára gyakorolt hatását követhetjük - mindannyian a magunk módján. Mindezek csak látszólag általános kérdések. Regionális, lokális folyamataik és következményeik alapvetően befolyásolják a tájak, települések, nem utolsó sorban a mikrotársadalmak gazdálkodásának feltételeit, azon át technikáját, eredményességét, következményeik - más-más módon - pedig a műveltség állapotára is hatással vannak. A fentebb említett folyamatok soha nem csak az ember és a táji környezet viszonylatában értelmezendők, hanem a táj - gazdaság társadalom hármasságában. Nagyon találó az a megfogalmazás, ami a gazdálkodást a táj, ember és társadalom anyagcseréjeként értelmezi.

12 4. Az alábbiakban két olyan régebbi példát említünk, amelyek talán rávilágítanak az említett, árnyalt történeti - gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatokra, a változások mibenlétére, s - közvetlenül vagy közvetve — a parasztokat is érintő hatásokra. a. Magyarországon a 18. század derekán konfrontálódik egymással regionális szinten az ember termelő tevékenysége, tájformáló szerepe és a természeti környezet regeneráló képessége. (Erdő- és bányavidékeken ennek már voltak lokális előzményei.) Az országnak a török kiűzését követő gazdasági reorganizációja nemcsak jelentős migrációval járt, de sok tekintetben átformálta a gazdasági életet - vele a kistájak termelő tevékenységének kereteit és az ott élők életmódját is -, valamint újra formálta a táji munkamegosztás rendszerét. Ez utóbbi átér a nyelvi-kulturális határokon, s átnyúlik a Kárpát-medence 20. században kialakított politikai határain is. A 18. században - nem kis részben a királyi kamara által irányított - iparosítás indult, a születő manufakturális ipar a helyi természeti erőforrásokra épült. A vas-, nemesfém- és színesfém-bányászat és -kohászat, a hatalmas méreteket öltő hamuzsírfőzés (üveggyártáshoz), valamint a növekvő épület- és tűzifaszükséglet a Kárpátok és az Erdélyi-választóhegység egyes mezoés mikrorégióiban az erdők katasztrofális pusztulását idézte elő: az 1740-es években a bányavidékeken és az üveggyártó körzetekben ez kb. 4 millió kat.hold (23 000 km

2

) erdő semmisült meg.

13 A fentieknek számos következménye lett, amelyek kihatottak a különböző tájak népességének életmódjára, olykor közvetlenül anyagi kultúrájára is. A Kárpát-medence erdős hegykeretén kialakuló fahiány a 18. század derekán kb. négyszeresére-hatszorosára emelte a fa árát, s miközben az erdők védelme törvényekben is megfogalmazódik, a kevesebb és drágább fa megváltoztatja az északi, erdős megyék és a Magyar Alföld területének és népességének kapcsolatrendszerét is. Liptó, Zólyom, Trencsén, Hont, Gömör és Szepes megyék fája közvetlen szerepet kapott a sík vidék gazdasági és építészeti reorganizációjában. Az erdők fogyásával a hegyvidéki - elsősorban szlovák - csoportoknak is megtiltották a fával való kereskedelmet. Őket ez megfosztotta korábbi megélhetésük lényeges elemétől, a sík vidéket pedig a faanyagtól. A népi építészetben a fahiány is belejátszott a kőépítkezés lokális térhódításába, a tüzelőfa hiánya pedig közvetlenül is serkentette a szénbányászatot és a szén ipari felhasználásának terjedését.

14 Nincs lehetőségünk ezen a helyen a kérdéskört egészében elemezni, azonban az talán az eddigiekből is kitűnik, hogy a török alól felszabaduló Magyarország kincstári, földesúri, városi, mezővárosi és falusi szinteken szerveződő gazdasági reorganizációja az, ami az erdős peremmegyék korábbi ökológiai egyensúlyát megbontja. Erre minden réteg másképp reagál, de maga a folyamat kiterjedt vidékek népességének életmódjára és gazdasági kondíciójára kihat, amit igen sok mikro vizsgálat igazol. A folyamat nem csupán az ipar, illetve a kézművesség területét érinti, hanem kihat a mezőgazdálkodásra is: az újabb irtások, az erdőterületek szántófölddé alakítása éppen úgy megnehezül, mint ahogyan a hivatalos rendelkezések - elsősorban a bánya- és iparvidékeken minden korábbinál intenzívebben tiltják az erdei legeltetést, s igyekeznek kiszorítani az erdőkből különösen a kecske- és juhnyájakat.

15 A fentiek természetesen nem akadályozták meg azt, hogy az erdővidék népessége sokszínű tevékenységével a későbbiekben is kivegye hasznát az erdőkből, s az általa készített sokféle és hatalmas tömegű faáruk sík vidékre áramlása a 19. században minden korábbinál nagyobb volumenű. A váltás azonban a haszonvétel formáiban lezajlott. Amíg korábban évezredeken át, a tűz és a balta volt a két legfontosabb „eszköz" az ember erdőhöz való „viszonyában", addig a 18. században - szabályozott keretek között - a fűrészmalmok, más vonatkozásban a vonókés, faragó szerszámok veszik át azok szerepét. Az erdőtörvények megszületésével újfajta viszony kezdődik