Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

VOIGT VILMOS: Hagyomány és modernizáció az első modern magyar néprajzi atlaszban

Voigt Vilmos HAGYOMÁNY ES MODERNIZÁCIÓ AZ ELSŐ MODERN MAGYAR NÉPRAJZI ATLASZBAN Magyar néprajzi tudománytörténetünk is kimutatta, hogy az európai mitológiai, nyelvjárási, néprajzi atlaszok hovatovább másfél évszázados múltra tekintenek vissza. A hasonló magyar kísérletek is úgy évszázadosak. Az első sikeres magyar néprajzi „kartográfia" RÓHEIM Géza nevéhez kapcsolódik. O maga írja le ennek történetét: „1915 tavaszán, amikor a régiségtár lomtárában még a 60-as években beküldött lucaszéket talált, a Néprajzi Értesítő szerkesztője felszólított, hogy a néprajzi osztály három lucaszékét az osztály folyóiratában ismertesem. Az eredetileg néhány lapra tervezett közlemény azóta nagyobbacska cikké dagadt..."

1 RÓHEIM végül is nem kevesebb, mint 312 lucaszéket dokumentál. Ezeket 10 csoportba (A-K) osztja és külföldi (német, osztrák, sziléziai, elzászi, orosz stb.) adatokra is hivatkozik. Magyarországról nemcsak magyar, hanem horvát, szlovák, szász, bolgár példákat említ. Adatainak jó része (több mint a fele) magyar eredetű, noha a pontatlan forráshivatkozás (például „Magyarország", „Kis-Kárpátok", „Besztercevidék" stb.) miatt ő sem tudta ezeket pontosabban helyhez vagy etnikumhoz kötni. Térképén Brémától Elzászig, Tiroltól Lembergig és Károlyvárosig találunk megjelölt helyszíneket. RÓHEIM újítása az is, hogy ehhez az adattárhoz mintegy 250 nyomtatott lapnyi kommentárt is ad, melyben kitér a rokonítható szokások és hiedelmek európai távlataira. Voltaképpen nem foglalkozik a lucaszék-szokások pontos történeti változásainak bemutatásával - erre akkor konkrét adatok nem is álltak a rendelkezésére. A „nagy" magyar nyelvjárási és néprajzi atlaszok konkrét tervei végül is a második világháború elejéig megfogalmazódtak. Minthogy külföldön is tekintélyes elméleti és módszertani szakirodalom övezte a hasonló munkálatokat, nálunk is többször írtak az ilyen atlaszok célkitűzéséről, feladatairól, módszereiről. BÁRCZI Géza, PAPP László, DEME László és mások a magyar nyelvatlaszról, MÁRTON Gyula, SZABÓ T. Attila és mások a romániai magyar nyelvatlaszról, GUN DA Béla és mások a magyar néprajzi atlaszról készítettek módszertani kérdésekre is kiterjedő beszámolókat. Ezekben (főként az erdélyi magyar nyelvészek) figyelembe vették a környező népek és nyelvek atlaszait is. BARABÁS Jenő igazán sokszor foglalta össze az ilyen törekvéseket, adott beszámolót az 1960-as évektől folyamatos néprajzi atlasz-munkálatokról. Sajnos még monográfiájában

2 sem kapunk azonban pontos tájékoztatást a magyar néprajzi atlasz tudományközi vagy nemzetközi távlatairól. Még sajnálatosabb dolog, hogy - legalábbis az utóbbi negyed században - kollégáink nem számoltak be az új vagy folytatódó néprajzi atlaszok munkálatairól. Az európai nyelvatlasz (ALE) pedig említetlen maradt a magyar néprajztudományban, jóllehet ebben szinte kötetszámra van minket is érdekelhető adatanyag.

3 Noha, nem kis nehézségeket leküzdve, a Magyar Néprajzi Atlasz térképei 1987 és 1992 között végre megjelentek, itt két körülmény igazán megnehezíti az adatok felhasználását. Egyrészt nem tudjuk meg, milyen szempontok alapján válogatták ki a sokkal nagyobb gyűjtött anyagból éppen ezeket a térképlapokat és éppen így, másrészt a kommentár-köteteket nem készítették el. így értelmezni sem könnyű a térképeket. Nyilván ez az oka annak, hogy még kézikönyveinkben sem szokás erre a forrásanyagra utalni. Különös, ám tény, hogy az új kézikönyv (Magyar Népraj nyolc kötetben) több kötetének még irodalomjegyzékében sem könnyű megtalálni e mégiscsak pótolhatatlan adatbázist. Külön kellene említést tennünk több „regionális" néprajzi atlasz-vállalkozásunkról. Erre most nincs módunk, annyit mégis meg kívánunk jegyezni, hogy ezek közül több kutatási program határozottan azt a célt tűzte ki, hogy a térképre vitt adatok segítségével a magyar nép belső migrációjáról is képet kapjunk. Itt azonban, érthető módon nem a teljes magyar „migráció" került bemutatásra. Leginkább a török hódoltság utáni újratelepülések, a „palóc kirajzás" problémáit fi-