Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

PALÁDI-KOVÁCS ATTILA: Munkásház és lakás (1870-1920)

pek és munkásházak építészeti értéke az esetek többségében elhanyagolható, műemléki védelme aligha indokolt. A néprajzi szempontból „érdekesebb" korai hajlékok, mint a félig földbe vájt krómok, kunyhók régen eltűntek. Méretarányos rajzok, pontos méreteket közlő leírások nem maradtak róluk. Régen lebontották az 1860-70-es években épített kezdetleges házikókat is, melyekről például Ozd-Karu-telep esetében viszonylag bőséges információ áll rendelkezésre. Számos nyugat- és észak-európai szabadtéri néprajzi múzeumhoz hasonlóan a hazai (illetve a szlovákiai, romániai) szabadtéri múzeumokban is helye lenne a bányászok, mint a legkorábbi munkásréteg hagyományos épületeinek. Gondolni lehet a munkahelyi krómokra, karómokra és (szerencsés esetben) a bányásztelepülések házaira is. Utóbbiak zöme 1920-ban a szomszéd országokhoz került, ezért a torockói vagy a dobsinai bányászházat az illetékes országok szabadtéri múzeumaiban lehetne bemutatni. Magyarország mai területén az ércbányászat régi városai (Nagybörzsöny, Telkibánya, Rudabánya) aligha őriznek alkalmas objektumokat. A krómok, karámok és a félig földbe vájt házikók rekonstrukcióként való felépítése és bemutatása azonban nem reménytelen. Csupán kicsivel nagyobb feladat annál, amit az erdőmunkások kunyhóinak felépítése jelentett a Bükki Nemzeti Park számára Szilvásvárad határában, a Szalajka-völgyben. A iramokról és a korai bányászházakról a hazai és a közeli (például rozsnyói) bányászati múzeumok minden bizonnyal további információkat nyújthatnának. Az 1890-1900 után épült kolóniák többsége ma is áll, lakóhelyül szolgál. Házaik kisebb-nagyobb felújítások, átalakítások után is őrzi a 20. század első felében élt munkásgenerációk életmódjának emlékét. Ezen házaknak az esetleges áttelepítése hasonló kérdéseket vet fel, mint egy uradalmi cselédház vagy egy ONCSA-ház múzeumi védelme, bemutatása. Egyik sem a „nép" építőkultúráját, csupán egykori életmódját, pontosabban bizonyos foglalkozási rétegének „életmódtípus"-át hordozza. A malmok és a kézművesmesterségek műhelyeinek múzeumi védelme, bemutatása értékelhető a technikatörténet, az ipartörténet szemszögéből is, de a néprajztudomány, a társadalomtörténet számára legalább olyan fontos a régi iparos nemzedékek lakását, életmódját bemutató szerepe. Munkahely és lakás egysége, közelsége természetes volt a kézművesiparosság életében, de elérhetetlen már a manufaktúrák, a kis ércbányák, s még inkább az ipari nagyüzemek esetében. Utóbbiak múzeumi megjelenítése a gyártörténeti, ipartörténeti, műszaki múzeumok feladata, de ki vállalja az ipari munkásság életmódjának megörökítési feladatát? Magam úgy gondolom, hogy a szabadtéri néprajzi múzeumok, mint lakáskultúrát, életmódot is bemutató intézményekjogosultak erre a feladatra. A fenti feladatból adódó tennivalókat hamar fel kellene mérni, mert a hajdani bányász- és munkáskolóniák népe cserélődik, épületállománya pusztul, nem beszélve a lakberendezés tárgyairól. Mindenekelőtt kutatásra, gondos építészeti felmérésekre, néprajzi és levéltári adatgyűjtésekre, a dokumentációs bázis mielőbbi kialakítására lenne szükség. CSONTOS Györgyi és VASS Tibor sokat idézett, az ózdi munkáskolóniák száztíz éves történetéről szóló kitűnő könyve (2001) megmutatta, hogyan kellene ezt a feladatot az építészet és a helytörténet felől megközelíteni. Hasonló színvonalú művekre lenne szükség Diósgyőr, Salgótarján, Dorog, Tatabánya és a sok-sok bányatelep házairól, építéstörténetéről, mai állapotáról is. Ezzel egyidejűleg kellene a néprajzi felvételeket is elvégezni, hogy a 19-20. század fordulójának munkáséletmódját az eddiginél megbízhatóbb, hitelesebb módon tudjuk rögzíteni.