Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZARVAS ZSUZSA: Lamminaho. Hogyan lesz egy működő gazdaságból múzeum?

mája: többek között angol előkelőségek voltak évről-évre visszatérő vendégei Lamminahonak, akik a házban szálltak meg, esetleg sátrakat vertek a folyóparton, nyaranta heteket töltöttek itt, miközben lelkes sporthorgászok voltak. Az általuk készített fényképek ma is ott találhatók a ház egyik szobájának a falán, s bizonyos tárgyi emlékek is maradtak fenn utánuk.

4 A folyó nagyesésü szakaszain egyáltalán nem volt könnyű az átkelés. Ebben az úton lévőket képzett hajósok segítették, akik átvezették a csónakokat a nehéz szakaszokon. Ezek a „zuhatagjárók" fiatal korukban tanulták ki a szakmát, ami általában apáról fiúra öröklődött. Nagyon jól kellett ismerniük a folyó egyes, veszélyes szakaszait, hiszen nem volt könnyű és kockázat nélküli feladat a csónakokkal átevezni a hatalmas zuhatagokon. Állami alkalmazottak voltak, vasárnap kivételével a nap bármely időszakában az arra járók rendelkezésére kellett állniuk, saját evezőjük volt, s hátul állva kormányozva kellett átvinniük a csónakot, megfelelő fizetség fejében. Visszafelé a part mentén kiépített úton gyalogoltak evezőjükkel a vállukon. A lamminahoiak közül három kiemelkedő zuhatagjáró volt, Johan Lamminaho, aki 37 éves korában, 1833-ban foglalta el ez a „hivatalt", és 23 éven keresztül járta a zuhatagokat, valamint két fia, Tuomas, aki közvetlenül apját követte, s 26 év után „ment nyugdíjba" és Johan, aki egy másik vízesésnél gyakorolta ez a sok ügyességet és gyakorlatot követelő szakmát.

5 Lamminaho minden tekintetben a környék jelentős gazdaságának számított annak ellenére, hogy méreteit tekintve nem tartozott a legnagyobbak közé. A ház gazdái a helyi közösség életében is sokszor jelentős szerepet töltöttek be, a korábban emlegetett Tuomas Lamminaho egyfajta jegyzői teendőket látott el, fia, Johan pedig az 1920-as években alapítója és építtetője volt a helyi iskolának. E virágzó gazdaság életében a visszaesést, illetve a jelentős változást a folyószabályozás és a vízierőmüvek megépülése jelentette. Már az 1930-as években megkezdték a környék vízierőmüvei építésének előkészítését, a Lamminahot közvetlenül érintő erőmű 1953-ban épült meg. A lakók saját szemükkel látták, ahogyan a víz szintje egy nap alatt mintegy húsz métert emelkedett, elöntötte a parti legelőket, s a nagyesésü folyót csendes „tóvá" változtatta. A folyó addigi szerepe egyik pillanatról a másikra megszűnt, sőt az állattartás is lehetetlenné vált a korábbi, part menti területeken. Mindezzel szinte egy időre esett a család örökös nélkül maradása, s ezáltal lassú kihalása is. Az utolsó gazdának, Juho Lamminahonak, 7 lánya volt, akik közül senki sem ment férjhez, így örökös nélkül maradt a gazdaság. így tulajdonképpen a folyó szintjének emelkedésével szinte egy időben megállt itt az élet, s a ház, a gazdaság állapota, eszközkészlete nagyjából az ekkori, illetőleg - a tárgyak folyamatos megőrzése révén - a korábbi állapotokat tükrözi. Amikor első alkalommal jártam a házban, illetve a gazdaságban, az volt az érzésem, mintha előző nap hagyták volna el azt. Minden egyes tárgya a helyén volt, mindent megőriztek, csak a különféle használati eszközök rétegei rakódtak egymásra. így tehát a két tényező: a külső természeti s ezzel együtt gazdasági feltételek megváltozása, s mindezzel szinte egy időben a család kihalása teremtették meg egy helyben megőrzött szabadtéri múzeum megalapításának potenciális feltételeit. Hálás, egyedülálló, de ugyanakkor nehéz, sokszor szinte lehetetlennek tűnő feladat volt mindebből a múzeum létrehozása. A feltételeket az teremtette meg, hogy a család utolsó tagjai elhatározták, az államnak ajándékozzák a gazdaságot, a hozzá tartozó földekkel, épület- és tárgyállománnyal együtt. Ez a jogi procedúra az 1980-as évek közepén kezdődött, de hivatalosan csak 1992-ben került állami tulajdonba a terület, az állam pedig a Nemzeti Múzeumi Szervezetet (Museovirasto) bízta meg a kezeléssel. A munkálatok már a hivatalos szerződés megkötése előtt megkezdődtek, s 1988 óta folytak. A múzeum hosszas, alapos előkészületek után 1996-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A munkálatok 1988 nyarán az egyes tárgyak számbavételével és beleltározásával kezdődtek. Ebben a Múzeumi Szervezet (Museovirasto) Néprajzi Osztályának munkatársai és egyetemi hallgatók vettek részt. A munka során épületről épületre, helyiségről helyiségre vettek sorra minden egyes tárgyat, rajzolták le az eszközök adott helyiségen belüli elhelyezkedését, s minden lehetséges információt feljegyeztek róluk. A munkában nagy segítséget jelentett az egyik utolsó élő, valamikor ott lakó családtag, Hanna Lamminaho, aki a munkálatok idején nyaranta visszaköltözött a házba (ezt korábban is megtette, az 1970-es években is jellemző volt, hogy a három nővér nyarait Lamminahoban töltötte), s visszaemlékezéseivel, a tárgyak történetére, használatára vonatkozó információival nagy segítségére volt az