Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)
SZENTI TIBOR: A hódmezővásárhelyi hagyományos épületek falai és építőanyagai
boltban vásárolt papírmintát alkalmazták, az ügyes kezüek a mintázatot csomagolópapírból, dekliből maguk vágták ki. A fehér meszelésre sorba helyezték a kivágott papírmintát és a mennyezettől az elhúzott fal tövéig különféle színű falfestékkel az egész felületet bemintázták (50. kép). A tanyafalat ritkán, de kívülről is díszítették (51., 52. kép). A faltüve A vásárhelyi tanyán a faltöve megkülönböztetett hely volt. Itt az élet egyes részei zajlottak, de azért is figyelmet érdemelt, mert védeni kellett és ezzel az egész épület biztonságát növelték. A baromfi szervezete kotlás és vedlés során több meszet igényelt, ezért a nem védett faltövéről - ameddig csak elérték - lecsipkedték a meszet, majd a tapasztást is kikezdték. Az eső a tetőről a faltövére folyt, és ha nem volt lejtősre kiképezve, a falnál megállt és beszivárogva eláztatta. Ennek védelmére, a faltövénél kb. 40 cm széles, élére állított deszka magasságában, kifelé lejtő padkát tapasztottak. Gyakran ezt is fehérre meszelték. A padka széleit deszkával, téglával védték (53. kép). A másik megoldás az volt, hogy a faltövét néhány sor tégla lerakásával az egész épület kerületén körülvették. A tapasztott padkára még a gyerekeknek sem volt szabad rámenni. A tanyaház bejárati frontja felől többnyire elkerített, virágoskert húzódott; a padkát máshol pedig leszurkált, madzaggal, dróttal összekötött vesszőkerítéssel igyekeztek védeni. A munkából kiszorult öregek gyakran ültek ki a tanya elé. Ha ülőpadka nem volt, gyalogszéket helyeztek ki. Ilyenkor jó volt, ha a faltövét téglasor védte, mert a szék lába nem süllyedt a földbe (54. kép). Az épületeknek, különösen az istállóknak a faltüve a hátsó fronton már nem állt ilyen becsben. A tanyalakók ide jártak szükségüket végezni. NAGY Gyula így foglalta össze a vásárhelyi Pusztán ezzel kapcsolatos megfigyeléseit: „A gyerekek az árnyékszék közelében, a fal mellett végezték el a dolgukat. Az édesanyjuk hessegette őket: »Egy kicsit arrébb mennyetek a faltul!« Fekete Sándor emlékezete szerint az első világháborúban az egyik baka Montenegróban odaszólt a másikhoz, amikor a nagydolgot végezte: »Hej idesanyám, de messze elgyüttünk a faltövitül!«" 16
