Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

SZENTI TIBOR: A hódmezővásárhelyi hagyományos épületek falai és építőanyagai

része, amelyet a lomos padlásrésztől azért választottak el, hogy ide dézsmáló ember vagy a macska kártétele végett ne tudjon bejutni. A födémtől a tetőzetig érő, térelválasztó erősebb favázat készítettek, amelyre olyan sűrűn szögelték föl a léceket, hogy a kismacska se tudjon köztük keresztülbújni. Középen lakattal lezárt, hasonló módon készült lécajtó volt. Ezt a lécfalat viszont nem tapasztották be, hogy az itt tárolt élelmiszer jól szellőzzön, az egész padlás egy légtérben legyen. Végül itt jegyezzük meg, hogy a hagyományos vásárhelyi tanyaépítésnél a rabicfal ismeretlen volt, így erre nem térhetünk ki. A deszka építészeti hasznosítása és a deszkafal A vásárhelyi tanyai építkezések során a deszkát sokféleképpen és gyakran hasznosították. Deszkából, lécből készültek az épületajtók, a kerti rostélyajtók, az ablakvédő zsaluk, a tetőszegések, az árnyékszék fölépítményei, kukoricásgórék, magtárak, hombárok, életösházak, egyes színek. A 20. században a tanyaház elé akác, és téglaoszlopokra eresztett féltető beépítésére, elől deszkakönyöklőt, a tanyavégeknél pedig deszkafalat emeltek, vagy ajtót helyeztek el (38. kép). A tanyai épületvégek födém és tető közötti részének lezárására leggyakrabban deszkafalat alkalmaztak. Két fő típusát említjük. Az egyik teljesen zárt volt, azon csak szellőnyílások, vagy ha a padlás galambtartásra is szolgált, akkor pedig bebúvónyílások voltak (39. kép). A másik megoldást akkor alkalmazták, amikor a lépcső nem az épület belsejéből vezetett a padlásra hanem oda a tanya végéhez állított létrán lehetett följutni. Ilyenkor a deszkafalba kis lengőajtót vágtak, amely szintén tömör deszkaborítású volt (40. kép). A föld alapanyagból készült falat gyakran védték az állatoktól. Különösen fontos volt ez az életük nagyobb részét az istállóban töltő, hosszú tülökkel rendelkező marhák esetében, hiszen a falat könnyen elérték és az erős tülökkel kivésték, a lovak pedig fogukkal harapdálták és kikezdték. Ezek kivédése érdekében a jászol környékén a falat az állatok által elérhető felületen kideszkázták. Az összefüggő deszkaborítást a jászol előtt és az oldalfalon is alkalmazták (41. kép). Végül itt jegyezzük meg, hogy csak elvétve, egy-egy módosabb gazda városi házánál találkoztunk azzal a megoldással, hogy a lakóházban, elsősorban a szoba mennyezetét deszkával borították be. Vásárhelyen ezt nem hagyták meg natúr faszínben, hanem lemeszelték. Tanyaház mennyezetére pedig deszkaborítás nem került. A tanyafal gondozása A hagyományos tanyai életmód évszázadaiban kialakult rendje volt a tanyafalak gondozásának. A becsűjegyzőkönyvek egy-egy épület leírásánál ugyan gyakran megjegyzik, hogy „rossz, romladozott, omlófélben van, elhanyagolt", valójában még sem ez volt az általános. Minden magára adó gazda - és ez nem az anyagi helyzettől, hanem az egyéni becsvágytól függött! - folyamatosan gondozta a tanyai épületeket. Erre a szükség is rávitte, mert ha nagyon elhanyagolta, komoly kárt szenvedett. Az állatok, az időjárás tovább bontották a megrepedt, kidőlt falat, s az beázott, tönkrement. Több munka kellett a helyreállításához, mint a folyamatos javításhoz. A régi, egész szélességében, vagy hosszában kidőlni akaró falat rendre megtámogatták. Ennek legprimitívebb módja az volt, hogy kívülről a falra egy lécet szögeltek, és ehhez hegyesszögben, alsó végével a földre támaszkodva, egy erős akácoszlopot támasztottak. Alul kicövekelték, hogy a dűlő fal súlya ki ne nyomja az oszlopvéget. Az ilyen falat azután előbb-utóbb újra kellett rakni. Jobb, de munkásabb megoldás volt az, ha a fal hosszától függően, mintegy 1,5-2 m távolságban a talajszinttől az ereszig függőlegesen húzódó, alul szélesebb, felül elkeskenyedő, szorosan a falhoz simuló támfalakat, gyámfalakat építettek. Ezek a falat annyira megerősítették, hogy évtizedekig nem kellett újra rakni. Ez a technika nem paraszti építészeti eljárás volt. Elképzelhető, hogy korábban, az urasági épületek hasonló megtámasztását szolgáló támfalakat utánozták, vagy kőművesek tanácsára építették. Tanyafal támfallal együtt sohasem épült, mint ahogy ez a középkori katedrálisok esetében volt. Ez a megoldás már a 20. századot idézi (42. kép). A jó gazda évente két alkalommal, tavasszal és ősszel, pontosabban húsvétra és október második felében, az őszi munkák végeztével, de a fagy beállta előtt, a tapasztást kijavította és újra meszelte a falat. Ezeket a műveleteket ritkábban évente egyszer, többnyire tavasszal végezték el, hogy a tél ütötte sebeket rendbe tegyék és a nyári viharok ne rongáljanak tovább (43. kép). A tanya udvarán nemcsak javításra váró téglaés cserépkupac volt, de vályogtéglát és homokcsomót is tartottak. Korábban napszámosok, ta-