Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

SZENTI TIBOR: A hódmezővásárhelyi hagyományos épületek falai és építőanyagai

bárdolta. Fűrésszel szögletesre alakította. Palincsot, deszkát, lécet, cöveket, éket, borítólapot vágott belőle. Vásárhely fában szegény vidék. (Falépítéshez nádat, sást nem használtak, ezeket elsősorban a tető borításánál és a födém készítésénél alkalmazták.) A város házainak és tanyáinak fölépítéséhez tutaj formájában a Tiszán, a Kárpátaljáról, illetve a Körösökön és a Maroson Erdélyből leúsztatott fát, elsősorban vörösfenyőt használták föl. A paticsfal Alfejezetünk elején rögtön tisztázni kell, hogy a paticsnak mind az építészetben, mind a régészetben eltérő jelentése van. Vidékünkön elsősorban a neolitikumból származó tellek ásatásakor vált ismertté, hogy az egykori lakóházak tetőzetét és a járófelszín padozatát vastagon betapasztották sárral: paticsot hoztak létre. Ezek az épületek vagy erőszakos gyújtogatás, vagy gondatlan tűzvész áldozataivá váltak. Az erős hőhatás következtében beomlottak és a tapasztás cseréppé égett. A kopáncsi Kökénydombon 1974-ben mélyszántás és boronálás után, kora tavasszal az egész vetést edény-, de főleg paticstörmelék borította (33. kép). Ez a patics zömében agyagból volt. Kötőanyag nyomait is fölfedezhettük benne, de korántsem olyan mértékben használták, mint a tanyák építésekor. A tanyai építésnél paticsfalat ritkát alkalmaztak. Valószínű, hogy sajnálták hozzá a drága faanyagot, míg a föld, mint építőanyag mindig díjtalanul kínálta magát. Paticsfallal elsősorban a 20. században épült tanyáknál találkoztunk. Négy területen alkalmazták: 1. Alátámasztást nem biztosító közfalaknál, elsősorban melléképületek esetében. Az igényesebb gazda megépítette, például a nagy alapterületű színt, amelyben paticsfalból elkülönítette a kisebb kocsitárolót, míg a nagyobb rész megmaradt a szerszámok, gépek elhelyezésére, így véletlenül sem fordulhatott elő, hogy a szép és értékes ráfos kocsit vagy csézakocsit, amelyet közlekedésre, parádézásra használt, valamelyik durva vaseszközzel megsértett (34. kép). 2. Tér külső, kevés védelmet igénylő részének lezárásához. Ilyen volt például az épületek tető és födém közötti végrésze (35. kép). Ezen a képen az is látszik, hogy a középső, leghoszszabb farúdra törött aljú befőttesüvegeket húztak védelmük 3. A 19. század végén, a Tisza szabályozásának vásárhelyi szakaszát befejezték. Az erős gáttal elválasztott hullámteret Mártélytól az atkái Sas-érig úgy kezdték hasznosítani, hogy az áradmányos homokra szőlőt telepítettek és gyümölcsfát ültettek. A kertekbe erős cölöplábakra kétszintes kunyhókat építettek. Felül - a födém a legmagasabb tiszai vízállás fölött húzódott - a szerszámokat, személyes holmikat tartották, alul pedig jászol volt, ahová napközben a lovakat kötötték be, vagy csak üresen hagyták. Az oldalfalakat belécezték vagy veszszővel berakták és betapasztották. Ha az áradás elérte az épületet, csak az alsó szinten pusztított: kimosta a tapasztást, amelyet néhány nap alatt helyre lehetett állítani (36. kép). 4. Elsősorban a Külső Pusztán, a vásárhelyi Fehér tó (ma kardoskúti rezervátum) közelében találkoztunk olyan asszonyok által csinált, egynyári kerek ólakkal, amelyek egyetlen kotlóalja csirke fölneveléséhez készültek. A kúpos építmények vázát nádból, vesszőből, kukorica és napraforgó szárából sátorkarószerűen a földre körbeállítgatták, fölül összekötötték és kívülről kötőanyaggal kevert sárral betapasztották. Közben semmilyen szerszámot nem alkalmaztak. A nap kiszárította, az eső a következő tavaszra elmosta és helyette újat raktak

14 (37. kép). A paticsfal elkészítése igen egyszerű volt. A padlószinttől a födémig függőleges oszlopokból és vízszintes rudakból térválasztó favázat készítettek, majd ugyancsak függőlegesen rászögelték a léceket. A lécközök megegyeztek a lécek szélességével. Vesszőt tanyai épület paticsfalához csak a legritkábban használtak. Akkor sem sövényfonat formájában, hanem függőlegesen elhelyezett erősebb gallyakat alkalmaztak. Ezután a falak tapasztásához használatos, kötőanyaggal kevert sarat gyúrtak és gyakran csak egyik oldal felől, ritkábban mindkét oldalról betapasztották és lesimították. Kiszáradása után az így elválasztott tér használhatóvá vált. Csak az igényesebb gazdák vergődtek azzal, hogy a paticsfalat bemeszeljék, többnyire természetes állapotukban hagyták. Csak részben tartozik ide, de itt föltétlenül említenünk kell, hogy a tanyai padlásoknak mindig volt egy tiszta, élelmiszer-tárolásra alkalmas