Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

SZENTI TIBOR: A hódmezővásárhelyi hagyományos épületek falai és építőanyagai

Szenti Tibor A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI HAGYOMÁNYOS TANYAÉPÜLETEK FALAI ÉS ÉPÍTŐANYAGAI Bevezető A feudalizmusban, városunkban téglaégetési joga csupán a Károlyi földesúr családnak volt. Ebből következik, hogy a belterületen csak a templomok, néhány középület, illetve a földesúri birtokhoz tartozó építmények készültek téglából. A szállási épületek, illetve a tanyák egészen a 19. század utolsó harmadáig a téglát, mint építőanyagot nélkülözték. GYÖRFFY Istvánt idézzük: „A sárépítkezésnek háromféle fajtája divatozott, sőt divatozik most is: a fecskerakás, vert fal és vályogfal. A fecskerakás olyanformán készült, hogy a meggyúrt sarat szalmával keverték és apránként villával rakták fel, közben-közben a felrakott falat meggereblyézték, hogy sima legyen. A vert falat deszkák között döngölték, s a deszkákat időről időre felemelték. A vályogfái sárból kivet és megszárított, de ki nem égetett nagyobb téglaformájú darabokból épült. "

x Míg a Duna-Tisza közötti homokhátságon, pl. Kistelek, Csengéié határában a lakosság az édesvízi mészkövet, vagy darázskövet termelte és fölhasználta, nálunk, a csernozjom talajból csak a zsíros, fekete-barna föld és az alatta lévő agyag volt nyerhető. Vásárhelyen ez határozta meg a nép építkezését. Ismét érdekes különbségként említjük - BÁLINT Sándor,

2 JUHÁSZ Antal

3 és mások kutatásaiból jól ismert -, hogy míg a szegedi nagy reliktum területén a földből való építkezésnél, különösen a melléképületeknél a csömpölyegfalat (GYÖRFFY-nél ez a fecskerakás), tutajfahi, hantrakást igen gyakran alkalmazták, Vásárhelyen ezek a falépítési módok teljesen hiányzanak. Amint arról BARABÁS Jenő

4 korábban már beszámolt, a hódmezővásárhelyi tanyákat elsősorban vályogból, másodsorban pedig vert falból építették. A kettő közötti arányt csak becsülni tudjuk, amelyet részben a levéltári kutatásainkra, elsősorban az inventáriumokra, részben pedig a helyszíni kutatásainkra alapozunk. Ezek szerint úgy találtuk, hogy mintegy 70%-a vályog és 30%a vertfalas építkezés volt. A kettő közötti arányt elsősorban gazdasági tényezők határozták meg. A vályogból való építkezés drágább volt, a fal rakása pedig nagyobb szakértelmet kívánt. A feudalizmusban kialakult az a társadalmi, vagyoni elkülönülés, amely a módosabb jobbágy gazdákat, és a szegény zsellérréteget jellemezte. A kapitalizmusban ez a megosztottság tovább növekedett. A szegény kisparasztok városon és tanyán egyaránt és elsősorban vert falú épületeket építettek. Tévednénk azonban, ha a kétféle építkezés között csupán gazdasági különbséget jelölnénk. Tapasztalatunk ugyanis az, hogy a középparaszti tanyákon is készültek vert falú épületek. Ezeken a portákon a nagyobb és fontosabb építmények, mint pl. a tanyaházak, istállók, színek vályogból, míg az ólak, az életösházak és a színek egy része, továbbá a fönnálló falú vennék gyakran vert falból készültek. A tégla, mint építőanyag már a 19. század utolsó harmadában megjelenik a tanyákon is. Az 1875-ös vásárhelyi építési rendszabály 22. §-a minden építkezésnél, tehát a külterületinél is előírta, hogy „ Vályogból készült épületeknél a falazatok alja lehetőleg 2—3 láb (0,6 méter) magasan téglából készítendő, a tégla és vályograkás közé elválasztó falul egy sor deszka alkalmazandó; a vályog falvastagsága, ha a fal magassága a 10 lábat meg nem üti, 18 hüvelykre (0,5 méter), ha 10 lábon felül (3 méteren) van, 2 lábra (0,63 méterre) veendő. Megjegyeztetik végül, hogy az alapfalak a földszintieknél mindenkor 0,16 méterrel vastagabbra építendők. "

5 Más kérdés, hogy ezt az előírást a meghozatala után nem nagyon tartották be. A velejáró többletköltség miatt igyekeztek elkerülni. További tapasztalatunk még az, hogy azok az újítások, építési módszerek, technikák, anyagok, amelyek a városban megjelentek, mintegy évtized késéssel jelentkeztek a tanyaépítkezésnél.