Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

Kolozsváron Borsovay Zsigmond jobbágyának, Fejérdi Ács Jánosnak az 1599-ben tett vallomásából tudjuk, hogy „eo az keolseo Ajtó mellet fekeott". A külső ajtó mellett, mint majd látni fogjuk a 17-18. századi részletezőbb adatokból, általában a földön szokás feküdni. Elképzelhető, hogy azok a legények, akik 1591-ben a feketebátori (Bihar m.) „tenkej mattias olaban sokzor... ejel kutogtak",

21 az istállóban ugyancsak szalmavacokban hajtották álomra a fejüket. A házon belül viszont alvóhelyül szolgálnak a különböző padkák, padok és ekkor (Kolozsváron 1593-ban) már a ládák is.

22 Nagyon fontos kérdés, hogy miből is áll ez a kézben ide-oda hordozható ágy. Az első, 1593ból vett idézetünkben szerepel a derékalj, ami lehet plumahum, azaz tollas párna, hiszen Baranyában már 13. századi köznépi háztartásban is előfordult.

23 A derékaljon vagy anélkül alvók minden bizonnyal leterítettek valami szalmát, gyékényt vagy pokrócot maguk alá. A Bihar megyei Feketebátorban egy ilyen szerény fekhelyből „Molnár ferencine kuldot eg zalma zalat agjabol varga annoknak"

24 1591-ben. A gyékény fekvőhelyként való használatát megörökítették a 13. század elején összeállított, majd lemásolt szójegyzékek: a Besztercei az 1395, a Schlägli az 1405 körüli évekből, a Murmelius-féle pedig 1533-ból, illetőleg keletkezésük idejéből. A gyékénynek a középkori lakáskultúránkban betöltött szerepét K. CSILLERY Klára elemezte részletesen.

25 A társadalom magasabb szintjén a 15. századtól a jómódú városi polgárházak ágyaiban már szalmazsák, gyapottal töltött matrac, gyolcslepedő, tollas derékalj, párna és paplan található, díszes terítővel letakarva.

26 A 16. századi népi alváskultúráról keveset tudunk, a földön alvás azonban még elterjedt szokás lehetett, mind Magyarországon, mind az európai népek körében. A korabeli "egyszerű népi" lakáskultúra és alvási szokások érzékeltetésére egy dán példát idézünk a német Sámuel Kiechel leírásából. Kiechel „...1586-87-ben járt Svédország akkori határterületén. Először Helsingor közelében éjszakázott egy parasztgazdaságban: Amikor nyugovóra kellett már térnünk, a földön terítettek nekünk fekvőhelyet, dehát télen... a kutya és macska is ott van, mellette a fiatal jószág is, mint bárány, borjú, liba, galamb és - ami mindennél inkább kellemetlen volt - a malac, amelyik átható szagot terjesztett és általában a szoba közepén feküdt. Éjszaka odajött az emberhez és benedvesítette az arcát."

27 Az igényes, faragott, festett parasztbútor még nyugaton is elég ritka. A szegényebb néptömegek, falusiak és városiak egyaránt kevés számba vehető ingósággal rendelkeznek. A történeti életmód-rekonstrukciók szerint se ágyuk, se bútoruk, a puszta földön alszanak Angliában, a skandináv országokban, Spanyolországban, Franciaországban, csakúgy mint a német nyelvterületeken. A kelet-európai országokban a köznép lakása még kevésbé bútorozott.

28 - A helyzet abból a szempontból is hasonló, hogy a földön alvás és az ágyon alvás arányait éppoly kevéssé ismerjük, mint Magyarországon. A 17. századi állapotok Átlépve a 17. század küszöbét, nemigen gondolhatunk arra, hogy a török hódoltság viszontagságai közepette a népi ház- és lakáskultúra számottevően fejlődhetett. Azonban egy kissé többet tudunk róla, mert több írásos emlék áll rendelkezésünkre. Az 1500-as évek végétől már támaszkodhatunk a boszorkányperek anyagára is. Az 1529 és 1768 között írásba foglalt mintegy 2000 boszorkányper vallomásai minden más forrásnál komplexebb képet közvetítenek a korabeli társadalom életéről. S az anyagi kultúrára vonatkozó információk hitelességéhez - ellentétben a boszorkányvádakéval - nem fér kétség. A tanúk ugyanis elfogulatlanul, a boszorkánytörténetek szituációs elemeként számolnak be környezetükről, bemutatják az események színhelyét. Az alváskultúra kutatása szempontjából igen szerencsésen a rontások és mágikus cselekmények jelentős része éjszaka, az ágy és az alvóhely tájékán történik. Következésképpen a tanúvallomások gazdagon árnyalt képet nyújtanak az alvási szokások és a fekvőhelyek sokféleségéről. Növeli az adattömeg értékét, hogy az esetek többségében azonosítható a vallomástevők társadalmi helyzete és foglalkozása. Az anyagi kultúra megismerése szempontjából a környezet leírásában megmutatkozó tárgyilagosság fogyatékosság is egyben, mert a per tárgyát nem érintő jelenségek részletezése gyakran elmarad. így az ágyakról, a lakáshasználatról, az épületekről csak annyit tudunk meg, amennyit a jó elbeszélők említésre méltónak tartanak. Az ágyadatok jelentős része néma, nem több megnevezésnél. Az utóbbi esetekben szembesülünk a már említett problémával, nevezetesen, hogy nem tudjuk megítélni vajon ágyról vagy ágyneműről van-e szó. Az alábbiakban a földön alvás elemzésekor az egyértel-