Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

HOFFMANN TAMÁS: Parasztházak Európában

5. kép. Gerendavázas lakóház (Dánia, Südsehleswig, 18. század), VARGHA László felvétele (1962-1964) tak a tornyok belső tereinek funkcionális használatán. A város sűrű beépítését még sűrűbbé tették. Erre az a körülmény is késztette a városlakókat, hogy erődített településeik mindig zsúfoltak voltak, és horizontális terjeszkedésüket akadályozták a városfalak. A legtöbb városi lakóház egyetlen családnak és szolgáiknak adott otthont. Eredetileg egy nagyobb (kb. 20 m

2 alapterületű) lakótérből, a személyzet hálóhelyiségéből és egy istállóból, valamint a kettő között húzódó középfolyosóból állt, ahonnan falépcső vezetett az emeletre (a borvidékeken pedig a pincébe is). Ezeknek a házaknak emeletén hálókamrákat alakítottak ki. Az az igény, hogy a háznak legyen egy reprezentatív, többnyire étkezésekre való helyisége, csak akkor merült fel, ha elválaszthatták ezt a belső teret a konyhától és megoldották a füst elvezetésének gondját. A kultúra Janus-arca ez a „tiszta-szoba", van, de alig használják. A sok bosszúságra okot adó rendszert a sötét középkor legrangosabb lakóépületeiben, a nemesi tornyokban, majd a polgárházakban csak a 12-15. század között alakították át Dél- és Közép-Európa érintkezésének határövezetében, majd a módosított lakáskultúra innen terjedt az Atlanti-Európába és Közép-Európa keleti területeire. Az épület funkcionális átalakításához mintának tekintették a fürdőházak fűtőberendezését. Ekkor a rómaik találmányát, a padlófűtést alkalmazva, egy kemencéből és egy a fűtendő helyiség padlószintje alá épített fiistjáratból álló csatomalabirintussal egészítették ki a házat. A mondott területeken ezt a megoldást sikerrel alkalmazták a lakótornyokban, a városházák tanácstermeiben (pl. Lüneburg) és a kolostori ebédlők (Winhausen) berendezését építve a 13-15. században. Rájöttek arra is, hogy a konyhai tűz felé füstfogót építhetnek, majd arra, hogy a konyhában égő tüzet - a konyha és a reprezentációs célra használt helyiség falát áttörve egy cserepekből rakott kályhában - égethetik oly módon, hogy a tűznyílás a konyhában van, ennek következtében az égéstermékek a tűznyíláson, illetve a fölé emelt kürtőn át távozhatnak a szabadba. Ezzel a megoldással elérték azt, hogy a házban legyen egy fűtött, mégis füsttelenített helyiség, a szoba (Stube), mely nevében is emlékezetett a latin fürdőre (Stuba). Közép- és Nyugat-Európában - nemesi és polgári példák nyomán - nemcsak cserépből raktak kályhát a 16. század óta, hanem nagyobb (kb. 1 m

3 belvilágú) öntöttvas dobozt fűtöttek a konyhából. A kályha (az ágyúcső mellett) a vasöntés csúcsteljesítménye, domborművekkel dekorált felületű és minden elképzelhetőt felülmúlóan költséges árucikk. Szokás lett Közép-Európában (majd másutt Kelet és Nyugat felé terjedően) a kályhával fűtött házrészt kőből (vagy téglából) építeni, miközben az épület többi részének falát továbbra is gerendavázú paticsként alakították ki. A szilárd anyagból álló épületrészt - a komfortot megvalósító füstelvezető berendezése, a kémény miatt - a latin caminata névvel illették (innen a német Kemenate, a 16-17. századi átvételként az orosz komnata elnevezés).

5 Az a szokás, hogy a parasztházban is építsenek szobát, a 15. században átjutott az Alpok hágóin és minden irányban kezdett terjedni. Mindazonáltal végül csak a 18-19. században vált általánossá Közép- és Nyugat-Európában, viszont a periférikus helyzetű Balkánon, Skandináviában vagy az orosz tájakon a 19. századig váratott magára, miközben a szoba iránti igény az Elbától nyugatra együtt járt az emeletek építésének szokásával. A divat terjedésének útjai tekervényesek. Noha az Alpok itáliai előteréből jutott el a kályhaállítás és a szoba kiképzésének szokása Közép-Európába, Svájcban a 15-16. századi emlékekből az derül ki, hogy a parasztházak építői északról, a német nyelvterületről (és nem délről) átvett minták segítségével emelték meg lakásaik komfortfokozatát. Másrészt Nyugat-Európa nagy részén nem tartottak igényt a kályhára, beérték egy füstfogóval is, noha reprezentációs célra kialakított szobát építettek még a tehetősebb parasztok házába is a 17-18. században. Sokszor pedig ahhoz a megoldáshoz folyamodtak, hogy a konyhában égő tüzet egy fal előtt rakták (statikailag ez a fal tartotta a tűz fölé emelt szikrafogó,