Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 11. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1997)

TELEPÜLÉS - ÉPÍTKEZÉS - Építőanyagok és épületszerkezetek

kőtömböket. Hat holdon gazdálkodott, de állatokat, lovat, marhát nem tartott. Kovács Domonkos mellett Deák Károly és Horváth András foglalkozott még kőfaragással 1943-ban. Sokkal többen voltak viszont, akik a kőfejtéshez, falrakáshoz értettek. Noha az 1900-as foglalkozási statisztika mindössze két hivatásos kőművest jelez Kidén,

50 tudjuk, hogy a gazdálkodás mellett sokkal többen foglalkoztak mellékesen kőművesiparral is. Ok szerepelhetnek legnagyobb számban az iparral csak mellékesen foglalkozó 14 személy között. Még a 18. században Erdély-szerte ismert és foglalkoztatott Sipos Dávid, és kortársa, Jokus Ferenc is gazdálkodott, ha kis mértékben is. Még inkább jellemző ez a későbbi időszakban. 1943-ban Horváth András kőműves-kőfaragó és Beke Samu voltak olyan kőműves vállalkozók, akik kizárólag az iparból éltek, a kőművesek többsége a gazdálkodás mellett, alkalmilag vállalt kőművesmunkát. A kőfejtés, kőfaragás, kőművesség tehát Kidén hasonló, a falusi ipar körébe tartozó foglalkozás volt, mint amiről a háromszéki Kézdipolyán esetében MOLNÁR István beszámolt,

51 azzal a különbséggel, hogy a kőépítkezés, kőfaragás múltja itt közel másfél évszázaddal korábbra visszavezethető. Kidén éppúgy a könnyen fejthető, jól faragható kő bősége, egyidejűleg a környéken fellépő épületfahiány segítette elő a kőműves-, kőfaragóipar fellendülését. A kidéi kőművesek a közeli Borsa-völgyi, de távolabbi falvakba is eljutottak, s nagyban hozzájárultak a kőépítkezés, ezzel együtt új épülettípusok elterjesztéséhez. VARGHA László feljegyzéseiből kiderül, hogy a kidéi kőművesek gyakran vállaltak falujuktól távol munkát, s a helybeliek tőlük lestek el a mesterség fortélyait. Komolyabb épületek emeléséhez (pl. a csomafáji református iskola, vagy egy Rácz nevű borsai gazdasági felügyelő csűrjenek építéséhez) kidéi mestereket fogadtak. Ugyancsak Borsán sikerült VARGHA Lászlónak lencsevégre kapnia, amint kidéi kőművesek kőboltozatos sütőkemencét építenek. A kőfalú istállós csűrök egy változatát a környéken „kidéi típusú csűrként" emlegették. A kőművesekhez hasonlóan jó hírnévnek örvendtek, és ugyancsak a tágabb körzetben tevékenykedtek a kidéi ácsok is. Közülük Érsek István megyei építkezéseken, Kis András és Horváth Ábel ácsok bukaresti munkákon és a sinaiai Peles-kastély építésében is részt vettek. A kő alkalmazása Kidén igen sokrétű volt. Lakóházak, istállós csűrök, gabonások épültek kőből, de gyakoriak voltak főként az utcai telekhatáron a kőből falazott, olykor fedkővel vagy szalmasörénnyel fedett kerítések is. Faragott kőből raktak kemencét, és építettek boltozott kőhidakat, lapos kövekkel rakták ki a csűrt, az istálló közlekedő részét, a ház előtt a járdát. Kidén igen elterjedt volt a lakóház, sőt olykor a gabonás alatt vagy a csűr egy része alatt épült kőbolthajtásos pince. FARAGÓ Ferenc ház- és lakásügyi kérdőívének adatai szerint 1943-ban Kide 120 háza közül 116 kőből épült, 2-2 sárból, illetve fából. 25 ház volt teljesen, 55 részben alápincézve, csupán a házak egyharmadánál, 40 háznál hiányzott a pince.

52 Csomafáján is aránylag magas volt a pincés házak aránya, Borsán és Bádokon viszont ritkábban fordultak elő pincék - ami részben a terepadottságokkal is összefügg. Kidén olyan építmények is többségükben kőből épültek (gabonások, csűrök, istállók), amelyek a szomszédos falvakban rendszerint még faépítmények voltak. Végül jellemző, hogy egyedül Kidén hagyták a kőfalakat gyakran vakolatlanul. VARGHA László épp ennek alapján jegyezte meg, hogy míg „... Székelyföld népi építészetében a stílus, a hagyomány, Kalotaszegen a dekoratív szellem a meghatározó, addig a Mezőség, benne Kide építkezésében az anyag. " A többi Borsa-völgyi faluban a házak kőfaktúráját vakolás és meszelés rejtette, a kidéi házak viszont szinte hivalkodtak szépen rakott kőfalaikkal, ami a kőépítkezés nagy hagyományával, technikai biztonságával és megbecsülésével magyarázható. A házépítéssel megbízott kőműves összehívta kollégáit, és az építkezés helyszínén faragták ki az odaszállított követ. Egy visszaemlékezés szerint, a házépítésnél a főmester Sárközi János volt, a kőfalrakó Szabó József, Deák Károly (aki kőszobrász is volt), és öreg Nemes András (egyben ács is). Az 1940-es években már köbméterre rakták a falat. Kiszámították, felmérték, hány köbméter lesz, és megegyeztek a kőművessel, mennyiért rakja fel kubliját. Korábban, a múlt század végén nem így volt. Kiadta a megrendelő a ház rajzát: „Három osztályú, ilyen hosszú, ilyen vastagra kell rakni, cokiitól, fundamentumtól ilyen magas, mennyiért rakod fel?" Az építkezésnél hatósági előírások nem voltak, csupán arra ügyeltek, hogy a ház a határtól, métától 2 méterre legyen. A lakóház elhelyezésénél, az egyes helyiségek sorrendjének megállapításánál nagy szerepet játszott a telek lejtése. Az alápincézett szoba a telek mélyebben fekvő részén épült. így, ha a telek befelé lejtett, előfor-