Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

DÁM LÁSZLÓ: A magyar paraszti állattartás építményei

építettek. A Hortobágyon és környékén a malacokat tartották földkunyhóra emlékeztet ólakban, de építettek földbe mélyített kutricát, disznófiaztatóx a Kiskunságban, a Rétközben és nem volt ismeretlen a székelyföldi Kászonban sem.

82 A tyúkveremxe, vonatkozó legtöbb adat a DélAlföldről, a Kis- és a Nagykunságból származik, és készítettek vermeket a ludak részére Tolna és Baranya Duna menti tájain is.

83 A Csongrád megyei Kistelken a tyúkverem néhány ásónyom mélység. Agasfásszelemenes tetőszerkezete karókból készült, melyhez kórószárakat, kukoricaszárat döntöttek, amit aztán szalmával, földdel, esetleg trágyával fedtek. Hasonló ólakat építettek a szabadkai, a szegvári és a szanki tanyavilágban. A tyúkülőket a padlóba vert karókra vagy a gödör szélére támasztott husángok alkották/

4 Hódmezővásárhelyen, a tanyákon a tyúkverem: „Földbe ásott négyszögletes, 150-200 cm mély gödör, mely szépen ki van tapasztva, és fehérre bemeszelve. Három vagy négy sukkos lépcső is van benne, hogy tisztításkor bele és ki lehessen járni. A tyúkok részére pedig 2-3 sor rúd keresztbetéve. A föld színén nyeregtető van rajta, egyik végén bejárásra akkora hely hagyva, hogy egy ember beférjen, a másik vége betapasztott."

s: Az alföldi települések belső legelőin, a külső legelők pásztorszállásai és a tanyákon még egy jó emberöltővel ezelőtt is gyakran találkozhattunk egyszer, kisméretű tető- és kúpos konyho\ka\, melyeket az oda kicsapott vagy ott tartott baromfiak, malacok számára emeltek nyáridőben (12-14. kép). Ezeket a többnyire ideiglenes jellegű kunyhókat sokszor kívülről be is tapasztják, hogy a csapadéktól nagyobb védelmet nyújtsanak.

8(1 A szabadkai szállásokon a kontyos kunyhóhoz hasonló, gyakran 18. kép. Hengeres falú, bogárhátú szalmatetővel fedett baromfiéi, Mosóbánya (Szilágy m.). GÖNYEI Sándor felvétele. 1938. tapasztott és meszelt kotemek nevezett tyúkólakat is építettek. Ezek annyiban különböztek az alföldi kontyoskunyhóktól, hogy csúcsuk nem kúpos végződés, mert a nádat felül nem kötik szorosan össze." A Keleti-Kárpátokban, Északkelet-Magyarországon és Erdélyben általánosan elterjedtek a különböző felépítésű kör-, elipszis- vagy négyszög alaprajzú egyszerű technikai kivitelezés sertés- és baromfiólak. Építőanyaguk többnyire vessző, nád, kóró. Igen archaikus formát őriznek azok az Észak-Biharból és a Bakonyból leírt ólak, amelyek egyetlen hatalmas, odvas fatörzsből voltak kifűrészelve és kivájva, mint valami méhkaptár, s melyeket bogárhátú szalmatető fedett.

ss A karóvázas sövényfalú, bogárhátú szalmatetővel ellátott ólak két legelterjedtebb formáját GUNDA Béla a Bódva völgyéből közli. A nyári ól sövényfala tapasztás nélküli, a télen is használtat viszont kívülről tapasztott sárréteg borítja"'' (15. kép). Hasonló ólakat ismerünk a Bodrogközből, a Felső-Tiszavidékről, Erdélyből és Moldvából is."

1 A Mezőségben pl. még századunk közepén is gyakori volt a különálló túkkctrec. „Ez egy kb. 1 m átmérőjű kör alapon kertelt sövényfalú építmény, tapasztott s kívülről még marhatrágyás agyaggal sikárolt és századunkban többnyire le is meszelt fallal. A fal tetejére keresztben rávetett karókra, ágakra hányták fel a gaz- vagy szalmafedelet, s erre esetleg még kukoricakórét is. Gyakori a ketrecek emeletes megoldása is (középen sövény elválasztással), egy alsó és egy felső ajtócskával, a rucák, libák, illetve a tyúkok számára." Hasonló módon készült a disznópajta is. Mérete nagyobb volt mint a tyúkólé (átmérje kb. 2,5 m), s 100 120 cm magas sövényfalát trágyás sárral tapasztották. Föléje bogárhátú gaztetőt emeltek, vagy a falra támaszkodó, felül kúp alakban összefogott szarufákra nád vagy zsúpfedelet készítettek. A disznóólba vályút is tettek, s bejáratához szintén sövényből font kifutó kapcsolódott."

1 Míg a sövényfalú disznóólak a földön, addig a baromfiólak többnyire ágasokon, lábakon állnak. A szatmári tyúkólak felépítése pl. teljesen megegyezik a málés vagy tengerikasokéval (16. kép), s az is gyakori, hogy a feleslegessé vált tengerikast használják tyúkólnak. Máshol, így pl. a Nógrád megyei Pilinyben, a borsodi Zilizen vagy a Szatmár megyei Avasságban a tyúkólakat kerékre fonták, s azt állították egy magas faoszlop tetejére/'

2 Ezek az épületek tehát minden esetben rendelkeznek egy alsó kör vagy szögletes alaprajzú gerendakerettel, s erre fonják rá a sövényfalat. A fal vázát alkotó karókat a gerendakerct furataiba állítják, ezekre fonják rá vízszintesen a vesszőfalat. Az alsó fakerettel ellátott ólak állhatnak közvetlenül a földön is, s előnyük, hogy könnyen továbbszállíthatóak.'" A valódi kerekól'ák hazája azonban a Közép- és a DélTiszántúl, sőt megtalálhatók a Vajdaság magyar és bunyevác falvaiban és szállásain is. Amióta BÁTKY Zsigmond 1903-ban felhívta a figyelmet a boglyaformájú gabonásokra és ólakra, a kutatás időről-időre nagy érdek-