Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 9. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)
LIMBACHER GÁBOR: Palócföldi kis-kápolna, tárgyai tükrében
11. kép. A szoborruhák helye a sublet alsó fiókjában minek őtözletik Máriácskát menyasszonynak. Mikor má gyereket szült, gyereke vót neki. Úgy oszt azóta most mán koszorú nincsen, hanem csak a korona. "151 A koszorú ajándékozását fenti indokain túl is fogadalmi jellegűnek tartották, „...mikor valakinek meghalt a kislánya, vagy fia, azt ha valaki ajándékozta a koszorút, mán akkor nagyanyámnak muszáj vót föltenni (...) Ha valakinek meghalt a gyereke vagy beteg vót, hát (...) kéri a Szűzanyától, hogy adjon neki erőt, egészséget, hogy át bírja vészelni a bánatot, a szívfájdalmat. "I\l A koszorút a „káponka" mögött lakó idős asszony szerint is betegség esetén „áldozatból" vették /8/. A fenti adatok vásárolt menyasszonyi koszorúkról szólnak, bár a térségben ismert szokás volt a saját menyasszonyi koszorú Máriaházba, házi oltárra tétele is. Lehetséges, hogy az alapító asszony házasságkötését követő, alapvető látomásos élménye nyomán rendbehozott szoborra eredetileg saját koszorúját helyezte. Ennek ,,elfenődésé"-vel aztán új koszorút vásárolt, amire már konkrét adatunk is van. A szoborra - a korona alá illesztve mindig helyeztek fátylat, és ma is így látható. Viszont nagyböjt idején minden évben bevették, mint az időszakhoz nem illő viseleti darabot, és csak a nagyszombati öltöztetésekkor helyezték azt vissza. A jelenlegi új fátylát - helyi elnevezéssel „slajir" - megelőzően, 7-8 éve vett a gondozóasszony másikat, és körülbelül ez volt az az időtartam korábban is, amíg egy fátyol föladható volt. Az elpiszkolódott darabot elégették. Az 1993 pünkösdjére feladott új fátyol beszerzését is a nagyobb útra már nem vállalkozó gondozóasszony kezdeményezte. A ruhaadományoző unokahúgát /19/ kérte meg, hogy egy balassagyarmati útja alkalmával vegyen fátyolt, és széleit cakkoztassa ki, ahogy régebben volt, majd megfizet érte. O, miután koszorú nélkül külön fátylat nem kapott, a cserháthalápi Múdekor varrodában dolgozó nászasszonyát kérte meg az elkészítésére. Mivel a „Máriácska" számára rendelte, nászaszszonya nem fogadott el érte pénzt. „Pénzbe nem került, csak a jószándékba" /19/. A „slajir" készíttetésével kapcsolatban egy konkrét és egy általánosabb indíték merült föl a gondozóasszonyban. Azon kívül, hogy az előző „mól" anyagú fátyol már kezdett megsárgulni, „azt mondom köllene venni egy másikat, mer lia meghalok, hogy el legyen igazítva"/]/. Általánosabb késztetést jelent, hogy „mamika így hagyta, azt azótától én is így csinálom". másrészt, hogy „a Szűzanyának is vót palástja, benne van az. énekbe is ", és hogy a mátraverebélyi kegy szobron, „Szentkúton is láttam" VI/. Ily módon, a fátyol szerinti formai hasonlóság alapján, és öltöztetése révén a szakrális tájban a szandai „Máriácska" a Mátraverebély-szentkúti szakrális központ kisugárzásának tekinthető. 20 A „Máriácska" ékszereit nyakbavaló gyöngysor és nyaklánc képezi. A kaláris négy sor fehér „viaszgyöngy"ből áll. A szoborra öltözetet is ajándékozó „Fikos Margit néne" /8/ még lánykorában, a húszas évek első felében nyakgyöngyöt, „viasz galáris"-t ajándékozott a Máriácská-nak. Ez megegyezett a helyi női viselethez tartozó gyöngysorral, melyet azért vásárolt, mert „...Szerettem a
